Lockyear: Sensei, kérem mesélje el, hogyan kezdett el Aikidot tanulni.

Sensei: Nos, már kicsi koromtól nagyon érdekeltek a harcmûvészetek és korán elhatároztam magam, hogy legalább egyet komolyan fogok gyakorolni. Judoval kezdtem és négy évig foglalkoztam vele. Aztán átmentem a Karatéhoz.

Lockyear: Azt hiszem, a Shotokan fôhadiszállásán edzett: milyen volt ott a gyakorlás?

Sensei: Ó, én igazán szerettem, nagyon kemény szellemben gyakoroltunk, nagyon kiadós volt, tetszett nagyon. Nakayama Sensei volt a fôinstruktor, de láttam a Mestert, Funakoshi Gichint is néhány alkalommal. Körülbelül egy évvel Funakoshi Mester halála elôtt csatlakoztam a Japán Karate Szövetséghez. Emlékszem, hatalmas szertartást tartottak a halála emlékére.

Lockyear: Voltak ott akkor mai Shotokan Mesterek?

Sensei: Igen: Nishiyama Sensei, Okazaki Sensei és Kanazawa Sensei. Kanazawa Sensei akkor elsô Kyu-s volt, vagy talán elsô Dan-os, nem vagyok benne biztos. Asano Sensei 3. Kyu-s szinten volt, és Kase Sensei is szintén.

Lockyear: Volt valami különleges dolog, ami miatt Aikidozni kezdett?

Sensei: Nos, amikor elsô Kyu-s (pont a fekete öv alatti szint) voltam Judoban, beneveztem egy versenybe, és úgy adódott, hogy összesorsoltak az egyik dojombeli rangidôssel -- egy második Danossal, azt hiszem. És így aztán megvertem, és késôbb odajött hozzám, és azt mondta: "Elvetted a Judomat, de nekem még mindig van a Kendo." Kihívott engem. Így aztán kimentünk. Adott egy bokken-t (fakard), és fogott egy Kendo shinai-t (bambusz gyakorló kard) magának. Miután elkezdtük, képtelen voltam megérinteni ôt... egyszer sem! Alaposan elvert, fekete és kék voltam a zúzódásoktól. Ezek után mélyen elgondolkodtam a Budo jelentésérôl. Egy olyan harcmûvészetet akartam, ami hatékony mindenfajta szituációban, akár van az ellenfélnél fegyver, akár nincs. Ezek után végül is úgy döntöttem, hogy Ueshiba Mester tanítványa leszek -- az Aikido Alapítójáé. Egyenesen a Hombuba mentem, de nem volt ajánlólevelem, ami akkoriban szükséges követelmény volt. Megérkeztem a Hombuba, és kihallgatást kértem O-Senseitôl (Ueshiba Mester). Azt mondták, hogy nincs ott, és így el kellett volna mennem. De annyira O-Sensei tanítványa akartam lenni, hogy eltökéltem magam, hogy kivárom a hazatérését. Tehát leültem a dojo kertjében, és vártam. A harmadik nap végén O-Sensei megérkezett, és mondták neki, hogy valami bolond gyerek van kint, aki látni akarja. O-Sensei azt mondta nekik, hogy vigyenek be. Odavittek a szobája elé. És azt mondták, hogy várjak. Amikor a szúnyoghálót kinyitották, ott volt Ueshiba Mester. Tekintetünk elsô alkalommal találkozott: ezt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni! Nem tudtam, hogy mit csináljak, így aztán meghajoltam olyan mélyen, ahogy csak tudtam. O-Sensei azt mondta: "A harcmûvészetek nagyon kemények, tudod?" Csak annyit mondtam: "Igen Sensei." Szóval így vettek fel Ueshiba Mester uchi deshijének (belsô tanítvány, vagy különleges gyakorló).

Lockyear: Rögtön elkezdett Aikidot gyakorolni?

Sensei: Nem, nem hagytak azonnal gyakorolni. Takarítanom kellett a dojot és az összes többi helységet a Hombuban, plusz mosni, takarítani, bevásárolni, adminisztrálni és gondoskodni az összes mester családjáról. Szintén dolgoznom kellett a földeken is. Végül is megengedték, hogy elôször csak nézzem az edzéseket, és aztán, egy rövid idô múlva, gyakorolhattam is. Elôször senki sem tanított, magamnak kellett tanulnom. Szerencsére már ukemi-t (esések) csinálni tudtam, szóval minden rendben volt velem. Eldöntöttem, hogy a legjobb igyekezetemmel azon leszek, hogy jó uchi deshije legyek O-Senseinek, és megtanultam tôle mindent, amit csak tudtam. Ez volt életem legnagyszerûbb szakasza! Emlékszem, hogy O-Senseinek mindig erôs jelenléte volt.... nagyon különleges légkör uralkodott, amikor a közelben volt. Ez a testtartásából jött -- ahogy ült, ahogy sétált, ahogy mozgott olyan szép volt. Sohasem láthattam nyitást O-Sensei testtartásában... nem, sosem. A szeme majdnem arany volt, nem pedig fekete, ahogy az szokásos a japán embereknél.

Lockyear: Mint egy uchi deshinek, az idejének kötöttnek kellett lennie.

Sensei: Bizonyos értelemben olyan volt, mint egy csatatér. Minden nap nagyon korán keltünk mind dolgozni, mind pedig gyakorolni, és sok éjszaka kellett sokáig fennmaradnom, hogy Waka Senseit (O-Sensei fia, Kisshomaru -- a jelenlegi Doshu, vagy az Aikido vezetôje) várjam, hogy visszatérjen az irodai munkájából. Ez olyan kemény és intenzív volt, hogy sokszor közel jártam az idegösszeroppanáshoz. Különös dolgokat láttam akkoriban: minden éjjel egy kísértet jött el hozzám. Nem tudom, hogy férfi vagy nô volt-e. Abban az idôben nem fogtam fel hogy milyen közel vagyok az összeroppanáshoz, de most már természetesen tudatában vagyok. Éppen mielôtt elaludtam volna, eljött hozzám, igazán ijesztô volt. Éreztem a jelenlétét. Aztán hirtelen mintha egy tonnás súly lett volna rajtam és nem voltam képes mozdulni. Végül is találtam egy megoldást erre. Magammal vittem a bokkenemet az ágyba és mihelyt megéreztem a jelenlétét megragadtam a bokkenemet erôsen... és aztán minden rendben volt. Úgy gondolom, ez a kimerültség következménye volt.

Lockyear: Sok évvel ezelôtt mesélt nekem az elsô találkozásáról Tamura Senseijel, elismételné kérem a 'Fighting Arts' olvasóinak?

Sensei: Hát, ez egyszer egy edzés után volt, és néhány tanítvány Judo randorit (gyakorló küzdelem) gyakorolt a szônyegen. A folyosón állva néztem ôket, és az egyikük hívott, hogy csatlakozzak én is, amit meg is tettem. Meglepôdtem, hogy milyen gyengék voltak, és többször is eldobtam egyet, aki Sandan (harmadik fokozatú fekete öves) volt Judoban és Aikidoban egyaránt. Úgyhogy a mester, Tamura Sensei magához hívott, és megkért, hogy gyakoroljak vele. Aztán 'bang', Tamura Sensei keményen hasbaütött. Sokat tanultam ebbôl, ez egy jó lecke volt tudatosságban, távolságban és testtartásban. Azt hiszem, hogy Tamura Sensei egyike O-Sensei legnagyobb tanítványainak. Jó sokat tanultam tôle a múltban.

Lockyear: Valaki más, akirôl szeretne beszélni... talán Saito Sensei?

Sensei: Igen, ô kitûnô mester. Valahányszor az Egyesült Államokba látogat, meghívom tanítani a dojomba. Saito Sensei különleges tanítványa volt O-Senseinek. Vele maradt a háború után hogy gondját viselje és vezesse a gazdaságot az Iwama Dojonál. Láttam azt a fajta felelôsséget, amit viselt, és senki sem tudta volna olyan jól csinálni ahogyan Saito Sensei tette. Igazán nagyra becsülöm Saito Sensei munkáját.

Lockyear: És Doshuhoz mit szól... O-Sensei utódjához?

Sensei: A tanító, aki közvetlenül felelôs volt a gyakorlásomért, Ueshiba Kisshomaru Sensei volt. O-Sensei már visszavonult Iwama hegyoldalába, és csak idônként jött a Hombu Dojoba. A modern Aikido növekedése és kifejlôdése a háború óta Doshu kemény munkájának köszönhetô. Az ô Aikidoja nagyon szép.

Lockyear: És Tohei Koichi mester a Ki Társaságban?

Sensei: Igen, Tohei Sensei nagyon jó. Apró de nagyon erôteljes. Láttam egyszer amint elfogadott egy kihívást egy birkózótól.

Lockyear: Sumotori vagy nyugati stílusú?

Sensei: Nyugati stílusú. Két testvér -- németek, azt hiszem Argentínából -- és roppant hatalmasak voltak! Meg kellett hajolniuk hogy be ne verjék a fejüket a Hombu kapufélfájába. Ez volt az egyetlen alkalom hogy O-Sensei kihívást fogadott el a Hombunak. Ezek az emberek egy filmes stábbal utazgattak a világon és különbözô harcmûvészeti mestereket hívtak ki. Voltak a Kodokanban (Judo fôhadiszállás/központ), de a Judos férfiak nem voltak képesek elbánni velük. Így kihívták az Aikido Hombut. Amikor megérkeztek, én fogadtam és vezettem be ôket. A dojoban volt O-Sensei, Kisshomaru Sensei, és Tohei Sensei, aki akkor fôinstruktor volt az Aikido Alapítványban. O-Sensei Toheit jelölte elsônek, mivel ô nagyon erôs volt. Tehát a birkózó leereszkedett egy alacsony testtartásba a kezeit kinyújtva maga elôtt, és csak mozgott körben Tohei Senseien sokáig. Tohei Sensei nagyon nyugodt volt, és csak követte a mozdulatait, és végül sarokba szorította. Ahogy a birkózó elkezdett mozogni, Tohei ráugrott, a padlóhoz vágta, és fejjel beleöklelt. Tohei Sensei akkor leszorította a kinyújtott kézélével, amely, mint azt már hallhattad, nagyon erôs. Ez a fickó nem tudott megmozdulni, és a testvére visszautasította hogy maga is próbát tegyen Tohei Senseijel. Szóval így történt ez. Szemmel láthatólag a Kodokanban a judosok azt tanácsolták nekik, hogy ne ragadjanak meg egy Aikido Mestert. Ezért járt körben Tohei Senseijen olyan sokáig.

Lockyear: Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségekre! Ha már a kihívásokról beszélünk lenne szíves beszélni nekem az összecsapásáról Mr Wang-gal, a Tai Chi Mesterrel Kínából?

Sensei: Ki beszélt errôl neked... Mr Cottier talán?

Lockyear: Talán jobb, ha nem mondom meg...

Sensei: (Nevetés) Akkor jó. Egy nagy harcmûvészeti bemutatón voltam Tokióban a korai 60-as években, és Mr Wang Tai Chi Chuan-t mutatott be. Taiwanból volt és csakugyan nagyon nagy volt. Meglehetôsen híres lett késôbb Japánban. Nos, a bemutatója végén felsorakozott néhány Karateka elôtte, és mindegyikük hasba vágta. Ez nem volt rá hatással. Nekem nem imponált. Valami mást csináltam volna (Sensei egy lágyékrúgást és ököllel arconütést mutatott miközben ezt mondta). Mindenesetre ketten a saját tanítványaim közül Tai Chi-t is tanult Mr Wangnál, és rájuk nagy hatással volt. Meghívtak, hogy tartsak velük, és nézzem meg. Végül is elfogadtam és elmentem megnézni az edzését. A dojoban a tanítványaim bemutattak minket egymásnak, és udvariasan megkért, hogy mutassak egy kis Aikidot. Annak ellenére, hogy a szavai melegek voltak, ez mégis egy kihívás volt! Szóval szembeálltunk egymással, és Wang Mester valami Sumo tartáshoz hasonlót vett fel kinyújtott kezekkel. Álltam és nyitásra vártam. Ez folyt néhány percig, mígnem elôremozdult, hogy fellökjön. Ily módon találkoztam vele, csináltam egy Tai Sabakit (kitérés testtel) és megragadtam a csuklóját Kote Gaeshivel, (csukló fordítás)... a csuklója hangos pattanó hangot hallatott amint ezt alkalmaztam. Noha a Kote Gaeshit erôsen alkalmaztam, és kárt is okoztam benne, mégsem adta fel. Wang Mester kiragadta a csuklóját a kezembôl, és nyomban kihívott újból. Ez alkalommal mindkét kezével hasba lökött, és eldobott meglehetôsen messzire keresztül a helyiségen. Földet értem, de szintén nem adtam fel. Bámulatos dobás volt. A tanítványaim közénk jöttek, és ez volt a helyzet.

Lockyear: Hogy történt az, hogy Angliába küldték?

Sensei: Nos 1964-ben, amikor az Olimpiai Játékokat Tokióban tartották, a híres Judo mester, Abbe Kenshiro Sensei eljött a Hombuba, hogy tiszteletét tegye O-Senseinél. Ô kérte meg O-Senseit, hogy küldjön egy fiatal és ihletett instruktort Angliába, hogy kibontakoztassa az Aikidot a Brit Judo Tanács számára. Állítólag Yamada Senseihez mentem volna New Yorkba, de O-Sensei beleegyezett, hogy Angliába küldjenek.

Lockyear: Miért választotta az észak-keleti területet elôször?

Sensei: A pártfogóm, Mr Logan Newcastle-i üzletember volt, így arra a területre mentem. Viszont az utam alatt Japánból valami történt a BJT-vel, és nem tudtak dolgozni velem. Így Mr Logannek kellett állni a fizetésemet -- ez nehéz idôszak volt. Észak-keleten adtam ki az elsô Brit dan fokozatokat, Mr Pat Butlernek, Mr Fred Jenkinsnek és Mr Ron Myersnek.

Lockyear: Igen Sensei, gyakoroltam mindhármójuknál néhány évig, fôleg Ron Myersnél. Az útja alatt Japánból, azt hiszem, történt egy kis incidens.

Sensei: Ó igen, volt egy party a hajón amikor átléptük az Egyenlítôt, és megkértek, hogy tartsak egy bemutatót. Beleegyeztem annak ellenére, hogy nem volt senki sem a fedélzeten, akinek valamilyen Aikido tapasztalata lett volna, hogy partnerként szerepeljen.

Lockyear: Vagy ha volt, nagyon hallgatott róla!

Sensei: (Nevetés) Igen, meglehet. Úgyhogy valakit a hajó személyzetébôl kértek meg, hogy segédkezzen nekem, és késsel támadott. A Hombu Dojoban, amikor késsel dolgoztunk, pozitív támadást csináltunk a Tantoval (tôr). De ez a fickó lehajolt mélyre, és a kést adogatva egyik kezébôl a másikba mozgott rajtam körbe-körbe. Nehéz volt, mivel amikor támadott, nem tudtam, hogy melyik kezében tartja majd a kést. Ezért amikor nekemjött, Gedan Barai-t (alsó seprô blokkolás) csináltam mindkét karral, és sikerült eltérítenem a támadását. A penge hegye valójában átment az Obi-mon (öv) és éppen megérintette a húsomat. Gedan Barai-ból egy kontratechnikát csináltam, és eltörtem a karját.

Lockyear: Melyik technikával?

Sensei: Katekatame, azt hiszem.

Lockyear: Az olyan blokkoló technikák, mint a Gedan Barai, nem nagyon szokásosak az Aikidoban. Fôleg a kézélt használják mint kitérítô mozdulatot...

Sensei: Igen, de nem mindig lehetséges így mozdulni, tehát azt hiszem, hogy szükséges, hogy képes legyél egy erôs blokkot csinálni, amikor az szükséges.

Lockyear: Vissza tudna emlékezni az utolsó találkozásukra O-Senseijel mielôtt elutazott Angliába?

Sensei: Mielôtt a hajómhoz mentünk a fivéremmel, taxival elmentünk a Hombu Dojoba. Nagyon csúnyán feltartóztatott minket a tokiói forgalom, és késve érkeztem a Hombuba. Ez nagyon kellemetlen volt, mivel az Uchi-Deshi tanítványoknak mindig késznek kellett lenniük fogadni vagy találkozni a tanítóikkal. Ennek ellenére amikor megérkeztem O-Sensei várt rám, és mondta, hogy mennyire boldog hogy elmentem elbúcsúzni. A tanítóm adott nekem teát, és mondta, hogy jól viseltem gondját az évek során, és jó szerencsét kívánt. Azt is mondta, hogy ne aggódjak miatta, és hogy 126 éves koráig is el fog élni.

Lockyear: O-Sensei tréfálkozott önnel?

Sensei: Nem, nagyon komoly volt. Adott nekem egy Koan-t (Zen talány) és csak most értettem meg.

Lockyear: Sensei, 1976-ban visszatért Japánba. Tulajdonképpen én voltam az utolsó Shodan, akit ön léptetett elô mielôtt elment...

Sensei: Igen, ez az amiért hazamentem! (Nevetés)

Lockyear: Hogy álltak a dolgok a Hombuban a visszatérésekor?

Sensei: Nos természetesen az Aikido színvonala nagyon jó volt, de túl sokminden megváltozott Japánban, és nekem nem tetszett ami történt. Nekem adták a Nemzetközi Titkár állását a Hombu Dojoban, és nem voltam elragadtatva tôle. Papírmunka egész nap, és nincs idô gyakorolni, ez nem volt jó nekem. Harcmûvész vagyok, nem hivatalnok. Úgyhogy elhagytam Tokiót és elmentem vidékre lakni. Gazdálkodtam és Za-Zen-t (ülô meditáció) gyakoroltam egy ideig. Késôbb az Egyesült Államok Aikido Szövetsége (United States Aikido Federation) felkért hogy költözzek San Diegoba.

Lockyear: Kérdezhetem a Iaido gyakorlásáról?

Sensei: Nagyon szeretem a Iaido-t (a kardhúzás mûvészete). Igazán szeretek a Katanával (a szamuráj kardok közül a leghosszabb) bánni, és vonzódást érzek a japán kardok iránt. Muso Shinden Ryu-t gyakorlok, amit Hakudo Nakayama Sensei alapított a századfordulón. O-Sensei mindig jó kapcsolatban volt Hakudoval. A tanítványai gyakoroltak a Kobukanban annakidején.

Lockyear: Ez az ahogyan a Hombu Dojot hívták valamikor...

Sensei: Igen, így igaz. Volt egy jó tanítvány-csere köztük. Sôt, Hakudo Sensei rangidôs tanítványa vette feleségül O-Sensei lányát. Egyszer ô volt Japán Kendo bajnoka.

Lockyear: Mindig nagy tudatosságot találok a Iaido gyakorlásban, majdnem egy mozgó zen.

Sensei: Igen, valóban, jó meglátás. Jó a Zanshin fejlesztésére. Mindig vegyítem a Zazent Iai-jal a Dojomban. Talán 20 perc ülô meditáció és aztán 10 perc kardhúzás, és aztán vissza a Zazenhez.

Lockyear: Azt mondták nekem, hogy háttérzenét játszanak ZaZen alatt a Dojojában...igaz ez?

Sensei: Hát, nem mindig. A Zen Mesterem csinálta ezt valamikor Bach vagy Beethoven muzsikával, és mi ülni szoktunk volt. Nagyon élvezetes. Igazán mélyre tudsz menni a meditációdban az ilyen üléseken, természetesen függ a zene stílusától: nem hiszem, hogy például a jazz jól menne hozzá. A Dojom a fôutcára néz San Diegoban, és így a háttérzene segít kiszorítani a kívülrôl jövô hangokat.

Lockyear: Az utóbbi húsz év során volt alkalmam az edzés gyönyöreit élvezni O-Sensei számos személyes tanítványánál -- természetesen önnél --, Sekiya-nál, Tamura-nál, Kanai-nál... és önök mind annyira különbözôek: megmagyarázná ezt?

Sensei: Nos, úgy gondolom, hogy az Aikido sokkal tágabb mint más harcmûvészetek. Az Aikido megengedi hogy mindenki együtt gyakorolhasson. Az érintkezés/kommunikáció ami a szônyegen történik, csak egy része ennek.

Lockyear: Úgy gondolja, hogy mindôjük különbözô oldalát fejezik ki O-Sensei Aikidojának az egyéni gyakorlásukban?

Sensei: Igen, úgy gondolom hogy így van.

Lockyear: Néhány ember azt mondja, hogy O-Sensei egy nagyon szelíd és kedves öregember volt, míg mások az egyenes és szigorú/rideg magatartására utalnak. Mi az igazság?

Sensei: Úgy gondolom, hogy teljesen természetes volt tôle, hogy nagyon kedves, szelíd és békés volt a közönséges tanítványokhoz, de az Uchi Deshikhez kemény/nyers és szigorú volt idônként.

Lockyear: Miért hangsúlyozza a fegyveres gyakorlást az Aikidojában?

Sensei: Az Aikido Japán hagyományos kardforgató mûvészetén alapul. Így az Aikido testmûvészetben úgy mozgunk, mint egy kardforgató kard nélkül. A fegyverek különösen fontosak védekezés vagy párban történô edzés során (mint például a Randori a Judóban, vagy a Jiyu Kumite (szabad küzdés) a Karatéban). Segít fejleszteni a harci szellemet és más aspektusokat, mint idôzítés, távolság, központosság, stb. Szintén összekapcsolhatjuk közvetlenül az alaptechnikákat a bokken vágásokkal, a légzési erô kiterjesztését, a csípôk használatát, stb.

Lockyear: Kérdezhetek egy keveset az Aikido történetérôl: O-Senseit egyszer meghívta Dr Kano Jigoro a judo alapítója a Kodokanba tanítani: elfogadta?

Sensei: Abban az idôben Kano Sensei megpróbálta konszolidálni Japán tradicionális harcmûvészeteit, hogy segítse megôrizni ôket. Ez az amiért megkérte O-Senseit hogy a Kodokanba menjen tanítani. De O-Sensei visszautasította: úgy érezte, hogy az Aikido és a Judo annyira különbözô, hogy nem kellene együvé sorolni ôket. Így ehelyett Dr Kano elküldte három rangidôs tanítványát, hogy O-Senseinél tanuljanak -- Mochizuki Mestert és Murashige Mestert, és még egy harmadikat. Nem emlékszem már a nevére. O-Senseijel gyakoroltak, de gyakran visszatértek a Kodokanba Dr Kanoval találkozni.

Lockyear: Nem Tomiki Sensei volt a harmadik mester?

Sensei: Nem. Tomiki Sensei késôbb jött. Egyesítette az Aikidot és a Judot: az Aikidot használja távolságot nyitni küzdelemben és judot szorosabb Ma-ai-nál (kritikus távolság). Nem értek együtt teljesen ezzel az ötlettel, de Tomiki Sensei nagyon jó harcmûvész volt... és igazi úriember.

Lockyear: Valahol olvastam, hogy van egy unokatestvére O-Senseinek, maga is harcmûvész, még mindig él Japánban!

Sensei: Igen, ô Inoue Hogen Mester. Elképesztô a hasonlósága O-Senseihez. Természetesen már nagyon öreg, de az ô Aikidoja nem volt olyan jó, mint O-Senseié. A Budo formáját 'Taiwa Shindo'-nak hívja most.

Lockyear: A Shotokai Karate Mester, Harada Sensei tanítója, Egami Shigeru mester volt tanítvány Inoue Sensei alatt... Hallottam, hogy egy érdekes összecsapás volt a két nagyszerû mester között, amikor elôször találkoztak!

Sensei: Harada Sensei-t kéne megkérdeznie errôl az incidensrôl. Harada Sensei és én jó barátok vagyunk: ô egy intellektuális és nagyszerû Karate Mester.

Lockyear: A hajón, és Wang Mesterrel való összetûzéseken kívül kellett valaha is használnia a képességeit a dojon kívül?

Sensei: Hát, egyszer egy bandita megtámadott késsel Japánban. A hasam felé szúrt, én meg Gedan Barai-val blokkoltam, és eltörtem a karját Kata Katamae-val. Egy másik alkalommal Párizsban voltam Noro Senseijel, és meglátogattunk egy night clubot együtt. Én egy szobában ittam és Noro Sensei pedig egy másik szobában ült és kártyázott, vagy valami mást játszott. Egyszer csak borzasztó zûrzavar támadt ahol Noro volt, így átmentem, hogy megnézzem mi történt. Verekedés volt. Egy idôs úriember feküdt a padlón, és egy fiatalember rugdosta. Szörnyû volt -- csomó vér volt a padlón. Úgy gondolom megölte volna, tehát Noro Sensei azt mondta nekem, "Chiba, rendezd el ezt." Nem akart belebonyolódni. (Nevetés). Megragadtam ezt a férfit, és megállítva a támadását, megkérdeztem, hogy mit gondol, mit csinál. Ô franciául beszélt hozzám, így egyikônk sem értette a másikat és ezért kivittem... akkor valami történt. A testem reagált és ledobtam O Soto Gari (nagyobb külsô arató dobás) judo technikával. Nagyon keményen csapódott a földre és fémcsörgést hallottam. Ekkor fogtam fel, hogy kést rántott. A tudatosságom olyan volt, hogy reagáltam a szituációra a tudatalattimból. Ez a fickó egy gengszter volt a Pigalle-ról, és ezért volt, hogy senki sem állította le. Nyilvánvalóan közismert volt... de nem számomra! Nem érdekelt, hogy ki ô.

Lockyear: Még valami más, Sensei?

Sensei: Amikor visszatértem Angliából Japánba, 1978-ban, egy férfi kihívott minket. De a Hombu Dojo visszautasította, a kitartása ellenére.

Lockyear: Karateka volt?

Sensei: Senki sem tudta, hogy mit csinált. Ahogy mondtam, állhatatos volt, pár hetenként visszatért hogy kihívjon minket. Minden alkalommal el kellett magyaráznom, hogy nem fogadhatjuk el. Azt hiszem, hogy nem volt egészen "jól" a fejében. Aztán végül is személy szerint elegem lett belôle és elfogadtam a kihívását. Elintéztük hogy találkozunk, és elrendezzük a dolgot. Ragaszkodtam hozzá, hogy beleegyezzünk, hogy nem vádoljuk egymást komoly sérülés esetén és levelet cseréltünk erre az esetre. Megmondtam neki, hogy mint harcmûvész oktató, fel vagyok készülve rá, hogy meghaljak, ha kell. Szóval, találkoztunk és támadással kezdtem, egyenesen nekimentem és elsônek ütöttem. Ez visszadobta hátával a falnak és amint mentem felé, rámugrott: olyan volt, mint egy tigris. Én akkor végeztem vele egy Nikyo-val (második rögzítés). Akkor elege lett. Sok vér volt és a padlón volt és üvöltött. Ez volt az utolsó kihívás amit felajánlott nekünk -- úgy tûnik hogy nem várta el egy Aikidostól, hogy támadással kezdje.

Lockyear: Hogy lezárjam a beszélgetésünket kérdezhetem két különálló dologról: Atemi és verseny az Aikidoban?

Sensei: Nos azt hiszem az Atemi (az anatómiailag gyenge pontok megütése) nagyon fontos az Aikido technikákban. Ezt rendszerint nem tanítják az edzéseken... de természetesen én személy szerint képzem magam az Atemiben. Nincs verseny az Aikidoban, mert ez kizárna egy csomó embert a gyakorlásból. Az Aikido célja, hogy engedjen olyan sok különbözô embert amennyit csak lehet -- férfiakat és nôket, fiatalt és öreget, gyengét és erôset -- kifejleszteni a lehetôségeiket az együttgyakorláson keresztül.

Lockyear: Mit tart a legfontosabb tulajdonságának egy jó Aikidokának?

Sensei: Az ôszinteséget.

Lockyear: Chiba Sensei, engedje meg, hogy megköszönjem a 'Fighting Arts' olvasóinak nevében hogy idôt szakított erre a beszélgetésre.

Hungarian Translation: Copyright © 1998, Péter Matkó.