ATM: Sensei, kérem meséljen nekünk a múltjáról.

Sensei: Mivel 1922-ben születtem, tanulmányaim nagy részét a háború alatt végeztem. [A Csendes-óceáni háború 1932-ben kezdôdött, amikor Japán lerohanta Mandzsúriát -- szerk.] A budo gyakorlását negyedikes koromban Kendoval kezdtem, és a középiskola elsô évében kezdtem el Judot tanulni. Abban az idôben mindkettô kötelezô volt a diákok számára.

Aikidot 1940-ben kezdtem tanulni, miután felvettek a Mandzsúriai Nemzeti Alapítvány Egyetemére. Nagyon szerencsés voltam, mivel akkoriban Ueshiba Morihei O-Sensei rendszeresen Mandzsúriába utazott Tokióból Aikidot tanítani az egyetemen. (Abban az idôben az Aikido fejlôdése nagy hasznot húzott a mandzsúriai nemzeti támogatási politikából.) Amikor O-Sensei nem volt Mandzsúriában, Tomiki Sensei oktatott helyette. De minden év októberében O-Sensei eljött Mandzsúriába. Továbbá minden alkalommal, mikor hazautaztam szülôvárosomba Hokkaido szigetére, a visszaúton megálltam Tokióban egy gasshuku-ra vagy kurzusra.

1943-ban, mikor a háború komolyra fordult, az összes diákot besorozták a hadseregbe. Én a Szovjetunió elleni háborúba keveredtem bele. 1948-ban, három év fogság után hazatérhettem Szibériából Japánba. Körülbelül négy hónapot töltöttem Hokkaidón, és 1948 decemberében érkeztem Tokióba.

A Hombu Dojo körüli térség tökéletesen leégett. A régi Hombu Dojo állt egyedül a romok között. Hogy a Hombu Dojo fennmaradt miközben az összes környezô épület leégett, a jelenlegi Doshu, Ueshiba Kisshomaru Sensei erôfeszítéseinek köszönhetô, aki szorgalmasan rohangált körül, hogy elfojtsa a gyújtóbombákat, amik a dojora hullottak, és eloltsa a tüzeket, amik a dojoban keletkeztek. A dojo környékén lakó emberek kiégtek???, és a dojoba költöztek, mert nem tudtak a környéken máshova menni. Szóval úgy találtam ott a dojot, mint egy menedékhelyet. Fokozatosan, egy vagy két emberenként, a menekültek találtak más otthont, és elég hely nyílt a dojoban, hogy néhányan gyakorolhassunk.

Jelentkeztem egy hirdetésben kiirt polgári szolgálati tesztre, átmentem, és a Nemzeti Adóhivatal alkalmazottja lettem. Az állásom miatt csak reggelente és esténként tudtam edzeni.

Ueshiba Kisshomaru Sensei Iwamában élt, de visszaköltözött Tokióba 1948-ban vagy 1949-ben. Ebben az idôben a körülmények még mindig nagyon hasonlóak voltak a háborús helyzethez. Nehéz volt élelemhez jutni, és az emberek annyira keveset mozogtak, amennyire csak lehetett, mert nem volt elég energiájuk. Körülbelül 1953-ra ez elmúlt, és a gyakorlás a dojoban kezdte visszanyerni régi erejét. Köszönve a San Franciscoi egyezménynek, ami hivatalosan véget ért a második világháborúval???, az élelmezési helyzet javult Japánban. Az egyezmény megengedte Japánnak, hogy szabad és független ország legyen, és újra foglalkozhattunk a harcmûvészetekkel. Fokozatosan Aikido klubok alakultak a különbözô egyetemeken. Azokat közülünk, akik már iskolában gyakoroltak, mint én is Mandzsúriában, felkértek, hogy támogassuk az oktatásunkkal az egyetemi klubokat. Mivel koránkelô voltam, az én gondjaimra voltak bízva a reggeli edzések is a Hombu Dojoban. (Ueshiba Kisshomaru Sensei az esti edzésekért volt felelôs.) Röviddel ezután az Aikidot kezdték megismerni világszerte. Andre Nocquet Japánba jött Aikidot gyakorolni és uchideshiként maradt körülbelül 2 évig. Részben a növekvô népszerûségnek köszönhetôen, több és több külföldi jelent meg a dojoban.

Az Aikido nemzetközi terjeszkedése Franciaországban kezdôdött és innen terjedt ki egész Európára. És ahogy az Aikido népszerûsége növekedett külföldön, a japán emberek kezdték újraértékelni a mûvészetet és egyre érdeklôdôbbek lettek -- amit mi a "fordított behozatal" jelenségének hívunk.

A háború utáni Japánban sokmindent nehéz volt megszerezni, köztük a ruházatot is. A hiányok miatt hakama nélkül edzettünk. Megpróbáltunk hakamát készíteni légvédelmi elsötétítô függönybôl, de mivel a függönyök a napon lógtak évekig, a térdek porosak lettek mihelyst suwariwazában kezdtünk gyakorolni. Kitartóan foldoztuk ezeket a hakamákat. Ezen körülmények között valaki elôjött a javaslattal: "Miért nem mondjuk egyszerûen azt, hogy ne hordjunk hakamát, amíg nem vagyunk shodanok?" Ezt az ötletet alkalmaztuk mint átmeneti politika, hogy elkerüljük a kiadásokat. Az eszme amögött, hogy semmi tennivaló a hakamával??, lett a szimbóluma a dan fokozatoknak.

ATM: Mi volt O-Sensei állásfoglalása az Aikido terjedésével kapcsolatban? Meglepôdött látva a mûvészete iránti nagy érdeklôdést?

Sensei: Már a mûvészetet fejlesztése közben O-Sensei imádkozott, hogy az Aikido elterjedjen a világon. Úgy érezte, hogy az elôzô harcmûvészetek, amelyekben minden ütéssel halált akartak okozni, nem jók a világnak. Úgy érezte, hogy a shimbu busatu az, amire a világnak szüksége van -- az "isteni technikák és semmi gyilkolás" Aikidoja.

O-Sensei úgy gondolta, hogy az Aikido erôt adhat a békének, és ez az amiért olyanra csinálta, mint amilyen ma is. Mûvészetébe csak azokat a technikákat választotta, amelyek az erôszak megfékezésére használhatóak -- technikák, amelyek az önvédelemben használhatóak, hogy megvédjenek minket a sérülésektôl úgy, hogy közben megvédjenek minket a mások megsértésétôl is. Néhány Daito Ryu technika halálos, és O-Sensei szándékosan kihagyta ôket a mûvészetébôl. A modern Aikido csak olyan technikákat tartalmaz, amelyek nem foglalnak magukba gyilkolást.

ATM: Úgy gondolja, hogy O-Sensei elvárta az Aikidotól, hogy így kibontakozik az idô múlásával?

Sensei: O-Sensei áthelyezte a harcmûvészeteket az ichi geki hissatsu (egy ütés, biztos halál) birodalmából a shinbu fusatsu (isteni technikák gyilkolás nélkül) birodalmába. Ilyenformán megteremtett egy békés harcmûvészetet egy új kor számára. Látta azt, hogy ha az emberiség folytatja gyilkos magatartását, nem maradunk fenn sokáig. Érezte, hogy magunk mögött kell hagyni a gyilkolás, mint megoldás gondolatát.

Felismerve, hogy az erôszak továbbra is létezik, kifejlesztette új harcmûvészetét, hangsúlyozva az olyan módszereket, amelyek az erôszak gyilkolás nélküli megfékezésére szolgálnak. A rendôrök letartóztatják a bûnözôket, például, de általában nem megengedett számukra, hogy az eljárás közben megöljék ôket. Másrészrôl, ha a rendôröket megölik vagy nagyon megsebesítik, nem tudják folytatni munkájukat. A társadalom megjavítása érdekében szükséges hogy megfékezhessük az erôszakot magunk és mások megsérülése nélkül. Technikai szinten ez csak egy lehetôséget hagy: leszorítjuk az egyén arcát, vagy ha erôteljesen ellenáll, akkor ledobni a földre és akkor leszorítani az arcát. Ez az alapja az Aikido technikáinknak -- leszorítani, vagy dobni és leszorítani.

Minden halálos technikát kihagyott az Aikidoból azoknak a technikáknak az érdekében, amelyek támogatják a mûvészet mögötti filozófiát -- a filozófiát, ami azon a felismerésen alapul, hogy a húszadik század második felében, a nukleáris fegyverek és más pusztító erôk megszületésekor az emberi verseny nem mehet tovább a régi módon. Ha folytatjuk a múlt tradícióit, egy napon a teljes emberiség elpusztul. Azon a ponton vagyunk, ahol azt kell mondanunk, hogy "Állj!"

Azt hiszem van egy új, szent feladatunk. A béke az egyensúly eredménye. Ha egy elektródban nagyon nagy feszültség van és a másikban alacsonyabb, szikra fog ugrani közöttük. Ellentétben, ha van két ellentétes elektródod és csökkented mindkettô feszültségét kiegyensúlyozott módon, elkerülheted a robbanást. Ez az amit látunk ma az Egyesült Államok és az egykori Szovjetunió között, amint mindkét oldal csökkenti a fegyverkezés szintjét a feszültséggel együtt. Mindkét oldal érdekelt a fegyverzetcsökkentésben mindaddig amíg a másik oldal is ugyanolyan mértékben csökkent. Elôzôleg ez éppen az ellenkezôje volt: mindketten mentek feljebb és feljebb és feljebb. Végül is ez annyira kimerítô lett, hogy mindenki felemelte a kezét és azt mondta, "Kell lennie egy jobb útnak."

A japánok kivételes helyzetben vannak. Az egyetlenek vagyunk a világon, akik valaha is nukleáris támadás áldozatai voltak, emiatt határozottan követeljük, hogy a nukleáris növekedést állítsák meg. Kicsit nehezebb az amerikaiaknak ezt követelni. Bizonyos tekintetben a japánoknak speciális joga van erre a kívánságra annál a ténynél fogva, hogy többszázezer embert gyilkoltak meg nukleáris támadással.

ATM: Néhány külföldi eljött Japánba a háború után és Aikidot tanult szorgalmasan, néhány esetben több évig is Japánban maradtak, hogy gyakorolhassák a mûvészetet. Ön szerint a Hombu Dojo fel volt készülve erre a beáramlására?

Sensei: Nem egészen korrekt azt mondani, hogy az Aikido iránti külföldi érdeklôdés a háború után kezdôdött. Számos nem japán ember tanult Aikidot már a háború elôtt -- többnyire a tengelyszövetség nemzeteibôl, néhány német, és sok olasz. Sok fasiszta nemzetbeli gyakorolt O-Sensei Kobukan Dojojában. Az egyetemünkön voltak németek, kínaiak, mongolok, és néhány "fehér orosz" számûzött is. Néhányuk igen komolyan tanulta az Aikidot.

Akkoriban nem volt sok pénzünk és a Hombu Dojo nem nagyon volt szép. Ez csak egy öreg, hagyományos faépület volt. De az Aikido ismertebb lett a háború után. Sok híres ember jött megnézni, de nem volt hely hova tenni ôket. A legnagyobb probléma, természetesen, a vécé volt. [Nevetés] Csak japán guggolós vécéink voltak, amelyek nagy problémát jelentettek, ha mondjuk az angol királynô jött látogatóba. Ez zavarba ejtô volt. (A dolgok máshogy álltak Shioda Gozo Sensei Yoshinkan Dojojában, ami jól volt pénzelve. Nekik szép vécéik voltak odaát a Yoshinkanban, és sok külföldi látogatott oda.)

Végül is egy jobb épületbe költöztünk. A jelenlegi Aikido Hombu Dojo egy vasbeton épület, 50,000,000 yenbe került a felépítése. Mi mind adományoztunk ennek a dojonak. Kétszer egymás után ahogy megkaptam a prémiumot, ment rögtön az egész az új Hombu Dojo építési alapjába. Beraktam 100,000 yent, ami soknak tûnt akkor. Ha 500 ember ennyit adományozott volna, teljesen kifizettük volna az épületet. De körülbelül 10,000,000 yennel kevesebbre jött ki.

A külügyi miniszter, Mr. Sonoda megkérte a barátait a Nemzeti Bicikliversenyzôk Szövetségénél, hogy adományozzanak 10,000,000 yent, és ôk adtak! 400 emberünk adományozott 100,000 yent fejenként, és a Nemzeti Bicikliversenyzôk Szövetsége adta a maradékot. Így építettük fel a háromszintes betonépületet, ami most is befogadja a Hombu Dojot. Hozzáépítettünk a tetejéhez -- egy negyedik emelet, ahol Aikido Iskola van és egy szoba a felakasztott keiko gik számára. Ezt egy kevéssel késôbb épült külön adományból, a Motorcsónakversenyzôk Szövetségétôl. Szerencsések voltunk, hogy támogattak minket ezek a szövetségek, mert a mi adományaink nem voltak elegendôek az épületre.

Aztán egyszer az épület elkészült, és olyan szép vécéink voltak, hogy nem érdekelt volna, ha a király felesége jön látogatóba! Mivel sok külföldi tanult Aikidot a háború elôtt is, nem voltunk teljesen felkészületlenek a megnövekedett számú külföldiekkel szemben, akik Japánba jöttek gyakorolni. Tény, hogy ez a növekedés volt az, amiért imádkoztunk.

ATM: Gyakoroltak akkor nôk is?

Sensei: Akkoriban az Aikidoban meglehetôsen ritkák voltak a nôi gyakorlók. Kunigoshi Takako, egy mûvészet hallgató, aki a Budo Renshu könyvbe rajzolt, rendszeresen gyakorolt a háború elôtt és után. És néhány japántánc tanárnô járt, bár ôk nem gyakoroltak rendszeresen.

ATM: Több amerikai is gyakorolt akkor a Hombu Dojoban: Terry Dobson, Virginia Mayhew, Bob Nadeau. Van valami emléke róluk?

Sensei: A legbizalmasabban Terry Dobsonnal voltam. Olyan nehéz, és olyan magas volt, hogy kétszer akkorának tûnt, mint O-Sensei. Mivelhogy olyan nagy volt, és O-Sensei pedig olyan kicsi, igazán nagy hatást gyakorolt az emberekre amikor látták ahogy O-Sensei eldobta Terryt -- egy kis ember egy nagyot. Úgyhogy amikor Terry Tokióban volt és volt ideje (ami nem volt gyakori), O-Sensei szerette ôt használni ukénak. Ez látványos elôadás volt.

Én a reggeli órákkal voltam, és mivel sokat kellett túlóráznom, nem csinálhattam az esti edzéseket rendszeresen. Így sokan gyakoroltak a dojoban, akiket csak nagyon ritkán láthattam. Például Bob Nadeau nem nagyon volt koránkelô, és így nem ismertem nagyon. Másrészrôl Terry Dobson koránkelô volt, és jóval gyakrabban láttam, mint a többieket, akiket említett. Terryvel kapcsolatban vannak csak kedves emlékeim.

ATM: Egy keveset járt az Egyesült Államokban, és találkozott néhány amerikai aikidossal. Tapasztalatai alapján, hol érett az amerikai Aikido?

Sensei: A tapasztalataim elég korlátozottak, de úgy tûnik, hogy sok amerikai "Aikido plusz"-t csinál. Például egy kis Aikidot plusz Zen. Ezért azt érzem, hogy az Egyesült Államokban sok dojoban nem "tiszta Aikido"-t mûvelnek.

Az Aikidonak semmi köze a Zenhez, de néhány dojo Zen Buddhista szellemben készült, nagyon is Buddhista légkörrel. Láttam kaliforniai dojokat, például, ahol az emberek faharangot kongatnak, mint a Zen dojokban.

O-Sensei utálta a Zent. Ha rájött, hogy egy tanítványa Zent gyakorol, akkor nagyon megharagudott rá. A Zenben a mu vagy üresség fogalma pont az ellentéte O-Sensei yu eszméjének. O-Sensei telítettséget gyakorolt, nem ürességet! A Mu-nak negatív mellékértelme van; a yu-nak pozitív.

ATM: És a Shingon Buddhizmus?

Sensei: Shingonba sok Shinto elem keveredett bele, és így sokkal nagyobb a rokonsága az Aikidoval. A Shingon annyiban hasonlít a Shintohoz, hogy a Buddhizmusnak ez is a yu formájához tartozik, nem a mu-hoz; ez a telített, nem pedig az üres szemlélete a világegyetemnek. Sajnos sok ember a japán kultúra minden aspektusával kapcsolatban rögtön a Zenre asszociál -- teaszertartás, virágkötészet, és más kulturális tevékenységek. Amint azt mondod, hogy "japán kultúra", a Zen ugrik be az embereknek. Természetesen, a Zen hatással volt a japán élet számos területére -- de a teaszertartás, virágkötészet, és még a klasszikus harcmûvészetek sem kötôdnek alapvetôen a Zenhez.

Ha O-Sensei hallotta volna az emberek "mozgó Zen"-nek nevezik az Aikidot, (ahogy az emberek általában teszik Európában), nagyon ideges lett volna. Úgy érezte, hogy a Zen ellentéte az ô yu-orientált filozófiájának, ami a teremtéssel áll kapcsolatban -- az egyre több és több kreálásával. Azt gondolta, hogy minden napnak frissnek, újnak, és teljesebbnek kell lennie, mint az elôzô. Ô mindig új dolgokat hozott létre. Úgyhogy ha azt hallotta volna, hogy az Aikido "mozgó Zen", felelôsségre vonta volna ôket hangsúlyozva, hogy az Aikido nem tagadás, hanem állítás. (A yu-ban, természetesen benne van a mu. [Nevetés]) A musubi fogalma, ami fontos az Aikidoban, az ellentéte az ürességnek. Musu létrehozást, szülést jelent, a hi az élet lélek-tüze. Így a musubi (musu-hi) magába foglalja azt a gondolatot, hogy a Szent Lélek folyamatosan újat és újat teremt. A termékeny és alkotó energia az musubi. A Shintoban a musubi fogalma nagyon nagyon fontos.

O-Sensei gyakran beszélt a take musu aiki-ról -- aiki, ami harci értéket vagy harci lelkesedést, vagy bu-t fejlesztô aiki-t hoz létre. Ezek a fogalmak nem magyarázhatóak a Zen terminológiájával. Tehát, O-Senseinek az Aikido nem a Zen egy formája volt.

Természetesen, nem a Zen az egyetlen dolog, amit összekapcsolnak a tiszta Aikidoval. Amerikában az Aikidot társítják a japán kultúra más oldalaival is, ami iránt éppen nagy az érdeklôdés az adott dojoban. Néhány dojoban, például, az edzés elején bronz harangot kongatnak. A gong-szerû hang nyugalom és kiegyensúlyozottság érzését kelti mindenkiben. És néhányan füstölôt égetnek, hogy a dojonak "ázsiai" hangulata legyen. Ha az ilyesmi tetszik a dojoban az embereknek vagy a dojo-cho-nak, nincs semmi kifogásom ellene. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy azt mondjam, "Dobjatok ki minden vackot, és ragaszkodjatok a tiszta Aikidohoz!" A különbözô dojok vezetôinek megvan a saját szellemi és vallási hiedelme, és ez nem az én helyem, hogy támadjam ôket. De japán szempontból a gong egy idegen eszköz. Mi inkább a Shinto dob döngését hallgatnánk, mint a gong hangját, ami a Buddhista templomokkal és a temetésekkel van kapcsolatban.

ATM: Végül is ha különbözô kulturális hagyományok találkoznak, valami újat hozhatnak létre. Úgy látja, hogy ez történik az Aikidoval is?

Sensei: O-Sensei felismerte, hogy ez a keveredés meg fog történni. Amikor bizonyos gyakorlatokat végzett, megidézte a megtisztulás istenét, de ô maga mondta, hogy ezt nekünk nem kell megtenni. Az ô nézete szerint nekünk kell dönteni arról, hogy milyen istennek vagy isteneknek szentelünk idôt.

Ha az Aikidoban arra kérnénk az embereket, hogy kötelezzék el magukat a Shintonak, a muzulmánok például, nem jöhetnének el a dojoba. Ez az amiért nincs Shinto oltár a Hombu Dojo shomen falában. Levettük az oltárt, és az "Aikido" szó kalligráfiáját tettük a helyére -- amit akármilyen vallású ember elfogadhat. Ez egy kicsit eltérô néhány más japán harcmûvészet hozzáállásától.

A vallás nem új téma az Aikidoban. A háború elôtt sok katonai és tengerész tiszt járt O-Senseihez technikákat tanulni. Sokukat egyáltalán nem érdekelte az Omoto Kyo, ami O-Sensei vallása volt. Néhányan szembenálltak az Omoto Kyoval. Így már az Aikido kezdetétôl fogva az emberek, akik a mûvészetbe jöttek, mellôzték O-Sensei személyes vallási hitét, és egyszerûen csak gyakorolták a fizikai, harci technikákat.

A vívómesterem Japánban azt mondta, hogy a mûvészete nincs kapcsolatban a Zennel, és az íjászmesterem azt mondta, hogy "az íjászat az íjászat, a Zen az Zen; nincs rokonság a kettô között."

Jó, de a Zen szókincs alkalmas ezen harcmûvészetek bizonyos aspektusainak világosabbá tételére. Például valaki gyakran hall a shu ha ri-ról. Elôször megtanulja a formát a tanító megjelenésének másolásával. Aztán felbontja a formát és szakít vele. És a végén tökéletesen elsajátítja a forma mögötti elvet, és mostmár természetesen csinálja. Ez egy természetes folyamat, nem szándékosan csinálják.

A shu ha ri koncepciója általános a tea szertartásban, de a harcmûvészetet tanítók hasznosnak találták ezt a gyakorlás folyamatának magyarázatában is. Ôk alapvetôen azt mondták, "ez egy jó magyarázat; ez megfelel annak, amit tapasztaltunk; használjuk." Én magam is használom a shu ha ri gondolatát, bár O-Sensei nem használta. Mint sok más harcmûvészetet tanító, alkalmasnak találtam használni, mint fogalmat.

Másik jó példája a szókincs felhasználásának, a sen, vagy kezdeményezés fogalma. A kendo tanárom azt mondta, hogy a sen-nek különbözô szintjei vannak. Beszélt a sen no sen-rôl (megelôzô kezdeményezés), tai no sen-rôl (kölcsönös kezdeményezés), és go no sen-rôl (késôi kezdeményezésrôl). Emlékszem, megkerestük O-Senseit Mr. Sonoda-val, az egykori külügyminiszterrel, akinek szintén volt kendos múltja. Megkérdeztük O-Senseit a sen-rôl, mondva, amint mi értettük az Aikidot, ez go no sen, mert teljesen védekezô. O-Sensei majd fel robbant, és azt mondta, "Ennyi év után fiúk még nem jöttetek rá semmire! Nem fogjátok fel, hogy csak egy sen van?" A kendoban azt tanultuk, hogy három szintje van a sen-nek, de O-Sensei határozottan azt érezte, hogy az Aikidoban nem helyes felbontani a sen-t.

Mivel nem támadunk az aikidoban és a mi mûvészetünk állítólag tisztán védekezô, ez -- vagy a külsô formája -- go no sen-nek tûnik. Mégis, ha mindig válaszolunk, vissza fogunk térni rövid változó irányú mozdulatokhoz. Valójában provokálhatjuk vagy kihúzhatjuk a mozdulatot a partnerbôl. Nem arról beszélünk, hogy megütnek, hanem elôidézzük hogy az ellenfél bizonyos formában üssön. Ennek a gyakorlásnak a megnyilvánulása a szônyegen az tai no sen, vagy kölcsönös kezdeményezés. Nem ragadnak meg minket; mi késztetjük az ellenfelet arra, hogy megragadjon minket. Ha arra vársz, hogy valaki megragadjon, az már túl késô. Valójában, szellemi szinten mindig hamarabb kellene mozognunk mint az ellenfél, szellemileg mindig elôtte, késztetve ôt, hogy megragadjon vagy megüssön egy bizonyos formában.

Ez nagyon világos a suwariwaza ryotekubitori kokyu ho-ban (légzési erô gyakorlat ülve). Nem kell ülnünk és hagyni a partnert, hogy megragadjon; ki kell nyújtani a karjainkat, hogy rávegyük, hogy egy meghatározott módon tegye meg. Ha így csináljuk, ez teljesen eltér attól, amikor megragadnak, vagy megtámadnak. Az Aikidoban csak egy sen van. Amit az Aikido gyakorlásban láthatunk, az a védekezô go no sen megnyilatkozása egyesítve szellemi szinten való sen no sen kezdeményezéssel. Együtt, a gyakorlásban úgy mutatják magukat, mint tai no sen. Sokunk használja a három szintû sen elméletét és megfelelônek találjuk. Annak ellenére használom, hogy O-Sensei világossá tette számomra, hogy nem osztja az elemzésemet.

ATM: Mit gondol, miért kell Aikidot gyakorolni? Mivel gyarapszunk a mûvészet által?

Sensei: Az Aikido megnöveli a fizikai és szellemi egészséget; az Aikidoban a testet és a lelket egyszerre edzheted. Ez az a tulajdonság, ami különbözôvé teszi a tisztán fizikai tevékenységektôl.

Természetesen vannak az Aikidon kívül még mûvészetek, amikben az emberek egyszerre edzik a testet és a lelket -- Tai Chi, Chi Gong, és így tovább. De szerintem az Aikido egyedülálló a fizikai és szellemi edzés egyensúlya terén.

ATM: Más téma -- mondana valamit a Hombu Dojoban használatos bemelegítô gyakorlatokról? Van egy szabványos alap gyakorlatsor?

Sensei: Nincs. O-Sensei nagyon válogatós volt ebben a vonatkozásban. Mindent bevett, amirôl úgy gondolta, hogy értékes lehet. Amíg nincs állandó gyakorlatsor, az emberek mindet, vagy bármelyik kombinációját használhatják ezeknek. A senseiek alapvetôen azt tehetik, amit akarnak.

Például, a Hombu Dojo egyik igazgatója volt Nishi Katsuo, a Nishi Health System nevû gyakorlatsor alapítója. Ebbôl a rendszerbôl a gyakorlatok bele vannak foglalva a dojo bemelegítô gyakorlataiba. Amiket használunk mély légzôgyakorlatok, az Igushi Breathing System-bôl jöttek. Ezt a rendszert az Iso no Kami Szentélyben szereztem, és megmutattam O-Senseinek. Addig nem csináltuk ezt a fajta shin kokyu mély légzôgyakorlatot. O-Sensei fellelkesült és azt mondta, "Ó, meg kell csinálnod Okumura!" Így kerültek bele a különbözô dolgok a bemelegítésbe a Hombu Dojoban.

ATM: Úgy tudom, hogy önnek van egy nagyon meghatározott, átfogó bemelegítô gyakorlatsora, amit minden reggel csinál.

Sensei: Igen; a gyakorlatsorom körülbelül 25 percet vesz igénybe. Doshu megharagudott rám, mert olyan sokat idôt töltök bemelegítôgyakorlatokkal, úgyhogy mindig 10-15 perccel korábban jövök a hivatalos edzéskezdésnél. Ily módon nem futunk ki az idôbôl a technikák gyakorlásával az egyórás edzések során. Néhányan azt mondják, inkább hosszabb bemelegítést választanának, mert ez kevesebb sérülést eredményez. Az olyan emberek, mint az iskolaigazgatók különösen érzékenyek a bemelegítés értékére a sérülések csökkentése érdekében. Mindemellett, a legtöbb ember azért jön a dojoba és azért fizet, hogy technikákat tanuljon. Szóval van egy bizonyos nyomás is, hogy megrövidítsük a bemelegítést és belekezdjünk abba, amit az emberek a valódi gyakorlás velejének tartanak, az egészségi elônyök dacára.

Egy kicsit még az én gyakorlatom is gyenge; nincs benne elég nyújtás a nyakra. Csalok egy keveset a nyakam edzésébôl az úton a dojoba. Mire oda jutok, már nem szükséges megint a nyakammal foglalkozni. Szét kell néznem az állomáson ejtett vállakkal a nyakamat csavarva és lengetve. Az emberek valószínûleg egy kicsit furcsának találnak. [Nevetés]

ATM: Kurzusokon néha azt figyelhetjük meg, hogy dan fokozatú emberek kerülik a fehér-övesekkel való gyakorlást. Mit gondol errôl?

Sensei: Nem értek egyet az ilyen viselkedéssel! Az edzésnek magába kell foglalnia alacsonyabb, azonos és magasabb szintû partnerekkel való gyakorlást is. Mindhárom kombináció fontos. A jó gyakorlás magába foglalja hogy legyünk képesek ügyesen keverni az edzés ezt a három oldalát.

Ha csak nálad jobb emberekkel gyakorolsz, a mozdulataid mindig el lesznek fojtva vagy meg lesznek állítva, és a technikáid nem fejlôdnek ki hatékonyan. És a legjobb mód a technikáid hatékonyságának az ellenôrzésére, ha kipróbálod olyan embereken, akik még nem tanulták ôket. Tehát az alacsonyabb fokozatú emberekkel való gyakorlásnak valódi értéke van. Más részrôl, amikor van idôd alkotóan tanulmányozni a technikákat, az a legjobb, ha azonos szintû partnerrel csinálod. Együtt tudjátok csiszolni a technikátokat oda-vissza. Szilárdan hiszem, hogy bármely szinten levô emberrel gyakorolni kell, ha fejlôdést akarunk elérni.

Az is jó ötlet, ha gyakran cserélsz partnert az edzés alatt. De néhány ember csak azért jön a dojoba, hogy egy jóbaráttal élvezhesse a gyakorlást, és nehéz ôket megfosztani ettôl, hogy partnert cseréljenek. E miatt lehet, hogy néhány oktató nem kéri a tanítványait, hogy cseréljenek partnert.

ATM: Ön ismerte O-Senseit és tanult nála évtizedekig. Mi rajzolódik ki az emlékeibôl? Milyen ember volt ô?

Sensei: O-Sensei Kyudoka volt, az Út keresôje, kutató az ösvényen. Visszatekintve látom ahogy ment végig az úton egyedül, és senki sem követte ôt. Fáradozásai ellenére minden tanítványa letért egy érintôn vagy egy másikon. Amíg ô fáradhatatlanul ment elôre, legtöbbünk feladta valahol az úton és bedobtuk a törölközôt.

Egy olyan ember, mint O-Sensei, aki teljesen az útjának szentelte magát, terhére van az embereknek magakörül. Egy ilyen ember birtokolhat olyan karizmát ami csak a teljes dedikációból jöhet, de amikor az élet gyakorlati oldalát nézzük -- például gazdasági ügyek -- a Kyudokanak eltérô a felfogása a közönséges emberekétôl.

Ebbôl az okból, O-Sensei feleségének nagyon nehéz idôk voltak ezek; minden gyakorlati dolog az ô vállát nyomta. Ha nem volt elég pénzük, neki voltak problémái, mert ô volt az aki a háztartással foglalkozott. O-Sensei úgy érezte, hogy az ilyen gyakorlati dolgok teljesen lényegtelenek az életében.

Mindônk elismerte, hogy O-Sensei felesége volt az egyik fô támasza az Aikidonak. Ugyanolyan keményen dolgozott az Aikido sikerességén, mint O-Sensei.

ATM: Sensei, ön számára mi az Aikido lényegének az értelmezése?

Sensei: Azt hiszem O-Sensei ezt egész egyszerûen megadta: Bu wa ai nari. A harci mûvészet vagy erkölcsi tisztaság az szeretet. A Budo az szeretet. O-Sensei tisztán megmondta, hogy az Aikido az szeretet. Természetesen a "szeretet" hihetetlenül mély és fontos szó. Könnyû kimondani, de nehéz tanúsítani. Azt hiszem a legjobb példa a szeretetre az anyai szeretet. Az anya megpróbál mindent megszerezni, ami a gyermekének szükséges, hogy felnôjön és boldoguljon.