Míg Saito Senseijel beszélgettem, nem tudtam megállni, hogy ne úgy érezzek, mintha egy öregedô apát hallgatnék, aki tapasztalatainak bölcsességét adja át a jövô generációinak.

* * *

Saito Morihiro Sensei: Most 67 éves vagyok. Japánban ez lehetôvé tenné számomra, hogy csatlakozzak az idôs állampolgárok klubjába [valami öregek otthona féle??? -- a fordító]. Sok szórólapot és meghívást kapok az Iwama városi hivatalból, hogy csatlakozzak az idôs állampolgárok klubjához. Ámbár én nem érzem úgy, hogy teljesen készen állnék erre.

Mi a titka az egészségemnek? Valójában semmilyen titok nincsen. Nem eszek túl sok húst vagy zsíros ételeket. Magas rosttartalmú ételeket eszek. A szemináriumi utazások jó alkalmak számomra, hogy leadjak egy kis súlyt; általában nem eszem sokat ha utazok. Viszont Denver egy kivétel volt. Az ételek, amiket Homma-kun készített számomra élénkítették az étvágyamat. [A "Kun" végzôdés bizalmat, meghittséget jelöl.]

Ha volna titka a jó egészségemnek, az nagyon lekötne. Próbálom magamat mindig teljesen lefoglalni, minden napot pozitív elfoglaltságokkal feltölteni. A napi mottóm az, hogy minden megtett lépés után, kell lennie egy másik teljesítésre váró feladatnak. Ugyanazon a napon, amikor visszatérek az Államokból, észak Honshu-ra fogok utazni hogy bemutatót tartsak a Tohoku Körzeti Aikido Bemutatón.

Homma Gaku Sensei: Az alatt az idô alatt, míg az Aiki shrine dojoban éltem Iwamában, mindenki Iwama "Mou-chan"-jának [A "Mou" a rövid formája a Morihironak, és a "chan" egy kedveskedô kifejezés.] vagy "Iwama Napóleon"-jának hívta. Hogyan kapta ezeket a neveket?

Saito Morihiro Sensei: Attól a pillanattól kezdve, hogy uchi deshi lettem az Iwama Dojoban, nagyon elfoglalt fiatalember voltam egészen az Alapító haláláig. Az alatt az idô alatt amíg uchi deshiként éltem, a Japán Nemzeti Vasútnál is dolgoztam. Csak a dojo és az állomás közti utazás alatt voltam egyedül. Más szóval nem volt magánéletem. Az életem munkából és gyakorlásból állt. Képtelen voltam zenét hallgatni, vagy követni a legújabb hóbortokat vagy sportokat mint a többi korombeli fiú. Néha éjszakai mûszakban dolgoztam a vasútnál, így a nappalok és az éjszakák összefolytak. Ha egy kis plusz idôt akartam, hogy valami személyes munkát elvégezzek -- mint például hogy megjavítsam az egyenruhámat -- az alvási idômet kellett megrövidítenem.

A városiak körülöttem azt mondták, "Napóleonnak csak három óra alvásra volt szüksége a lován. Iwama Mou-chan-jának elég 30 perc alvás ruhában szenderegve, hogy újból kész legyen dolgozni." Végül is a "Napóleon" név rajtam ragadt és a becenevem/gúnynevem lett. A testem nem felejtette el azokat az idôket -- még mindig állandóan elfoglalt vagyok!

A "Mou-chan" becenév szintén emlékeket elevenít fel bennem. Nem én akartam, hogy ez történjen, de valamilyen oknál fogva a városbeliek Iwamában és a környezô területeken élôk féltek ettôl a névtôl. Mindenki ismerte, és szégyenbélyeget/stigmát hordozott magán. Ha valamelyik szomszédos yakuza vagy helyi fiú megpróbált bajt csinálni Iwamában, az "Iwama Mou-chanja" név rendszerint megállította ôket. Ez nagy meglepetés volt számomra!

Egy napon, éppen egy Iwamában tartott fesztivál elôtt, a helybéli fiúk összetûzésbe kerültek egy rivális csoporttal a szomszéd városból. Úgy tûnt, hogy ez a rivális csoport át akarta venni a kereskedô helyeket a fesztiválra, és úgy gondolták hogy ez egy jó alkalom, hogy betörjenek az iwamai területre. Összehívták a csoportjukat és bemerészkedtek Iwamába egy yakuza vezetésével.

Az egyik iwamai fiatalember hozzám rohant és a segítségemet kérte hogy elrémisszem a riválisaikat. Elôször elutasítottam, nem akartam belebonyolódni a személyes küzdelmükbe. De mivel fiatal voltam és nem ismertem félelmet, végül is beleegyeztem hogy segítek nekik. Bôrcipôt viseltem, hogy védjem a lábam, és nehéz bôrdzsekit hogy megvédjem magam egy késtámadástól. Elindultam hogy segítsek.

Meglepôdtem amikor a helyszínre értem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok ember gyûlt össze az utcán, harcra készen! Nem tudva hogy mit tegyek, közvetlenül a két csoport közé sétáltam, és azt mondtam, "Shrine fesztiválon harcolni nem helyes."

A rivális fônök elém állt, és megkérdezte, "Hé te, fiatal pasi -- ki vagy te?" "Saito vagyok," feleltem, de ez nem sok visszajelzést kapott. Ekkor valaki az iwamaiak közül elüvöltötte magát, "Ô Iwama Mou-chanja!" Erre a rivális fônök a kezeire és térdeire ereszkedett, a földig hajtotta a fejét, és bocsánatot kért.

Mondtam az iwamai fiúknak, akik a harcot kezdték, hogy kérjenek ôk is bocsánatot. Aztán fogtam a két csoport vezetôit és elvezettem ôket egy helyi sake bárba. Megpirongatva az iwamai srácokat, szigorúan azt mondtam, "Bárkinek, aki verekedést kezdeményez, annak nincs igaza, és azzal kell orvosolnia a helyzetet, hogy saket szolgál azoknak, akiket megsértett. Javítsátok ezt a mostanit máris!" És ezzel elmentem.

A legtöbb városi ismerte a gúnynevemet, de az arcomat nem, mivel annyira elfoglalt voltam mindig. Mivel aikidot gyakoroltam, a hírnevem úgy tûnt, hogy önmagától növekedett. Gyakran hívtak kisebb vitákat megoldani, még mielôtt a rendôrségnek szóltak volna. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy a hírnevem jó volt-e vagy rossz. [Nevetés.]

Természetesen nem sokáig volt ilyenfajta hírnevem. Azok a napok egészen másak voltak mint a mostaniak. Sokkal ártatlanabb idôk voltak -- különösen vidéken.

Homma Gaku Sensei: Nekem úgy tûnik, hogy még mindig Iwama Napóleonja. Ezen a szemináriumi túrán két hét alatt elutazott Japánból az Államokba, oktatott egyaránt az északi és a nyugati parton, aztán Denverbe jött, és közben nem pihent egyáltalán. Ez nagyon fárasztó menetrendnek tûnik.

Ön szerint miért érdemes élni?

Saito Morihiro Sensei: Ami engem a legboldogabbá tesz, az az a tanítás, amit az Alapítótól örököltem. Nagy megelégedettség tölt el, amikor meglátogathatom a világ különbözô részein elô tanítványaimat, otthonaikban idôzhetek, együtt oktatva és gyakorolva velük. Amikor otthon vagyok Iwamában, és van egy kis szabadidôm, szívesen töltöm ezt az Aiki no Ie-nél [Aiki nyári lak, házikó], az irori [teraszos tûzhely] körül üldögélve a régi barátokkal, velük együtt eszegetve és iszogatva. Ezek boldog pillanatok számomra.

Az ilyen napokon szeretek magam fôzni. Nem vagyok különösen válogatós, de az vagyok, ha én fôzök. Például a saját mártásomat olyan chilibôl készítem, amit magam termesztek a kertemben. Van egy különleges módszerem a chili és a szezámolaj keverésére.

Szintén magam szeretem csinálni az udon-t [galuska fehér lisztbôl] és a soba-t [hajdina galuska]. Magam szeretem szárítani és ôrölni a gabonát, dagasztani a tésztát, és kiszaggatni a galuskát. Hitohiro fiam saját soba éttermet üzemeltet, így mindig van friss hajdinaforrásom. Nem szeretek ilyesmit mondani magamról, de azt hiszem, hogy a galuskám meglehetôsen jó hírnévnek örvend.

Szintén nagyon szeretek a hinoki buro-ban [ciprus fürdôház] pihenni. Nem tudom leírni, hogy milyen jól érzem ott magam.

Már nagyapa vagyok; 13 unokám van. Mégis, azt hiszem, hogy akinek saját dojoja van, annak nincs visszavonulás. Az az én végzetem/rendeltetésem, hogy folytassam. Úgy érzem kötelességem tanítani az Alapító aikidoját annyi tanítványnak, amennyinek csak lehetséges. Amikor meghalok, egy, az ô technikájához fûzôdô közvetlen kapcsolat fog eltûnni.

Megadatott nekem 23 évnyi élmény/tapasztalat ajándéka az Alapítóval. . . . Amit tanultam, tôle tanultam, és kényszert érzek, hogy amit tanultam, azt továbbadjam.

A többi shihannak van szabadsága, de nekem nincs. Japánban és az egész világon sok shihan van szétszóródva, akik valamilyen okból összegyûltek az Alapító lábaihoz gyakorolni. Az Alapító értette az aikido lényegét, és a tenyerében tartotta. Azok, akik összegyûltek a lábainál, sosem ragadták meg egészen ezt az ajándékot, amit az Alapító a kezében tartott -- és azután elmentek.

Iwama olyan az aikidosoknak, mint például Mekka a muzulmánoknak, vagy Vatikán a katolikusoknak. Képletesen, Iwama a világítótorony, és az én kötelességem, hogy fényének ragyogását megtartsam. Más shihanoknak a világítótorony szimbolizálja az Alapító nagy vállalkozását és sikerét. Ôk arra használják ezt a fényt, hogy bevilágítsák az útjukat, amin szabadon kormányoznak a sajátkészítésû hajóikon.

Ameddig ez a fény folyamatosan világít Iwamából, az aikido gyökerei léteznek. Hiszem, hogy nagyon fontos, hogy ne felejtsük el ezt a pontot. 1946-ban csatlakoztam az Iwama Dojohoz. 23 év minden napját az Alapítóval töltöttem, egészen a haláláig. A halála óta Iwamában maradtam, habár megtartottam a shihan posztomat az Aikikai Hombu Dojoban. Minden napom annak szentelem, hogy fényesen csillogó maradjon a fény a világítótoronyban, amit az Alapító hagyott ránk.

Hallottam, hogy néhány aikidos különbséget tesz az Iwama-stílusú technikák és a "modernebb aikido" között, az Iwama-stílust hagyományosnak és még régimódinak is hívják. Véleményem szerint ez hiba. Hiszem, hogyha tagadjuk a saját gyakorlásunk eredetét, akkor tagadjuk az érvényességét is. Akik azt mondják, hogy az Iwama-stílusú aikido ódivatú, azok azt az embert juttatják az eszembe, aki maga alatt vágja a fát.

Sosem mondanám, hogy az Iwama-stílus az egyetlen érvényes aikido forma. Minden oktatónak saját egyéni karaktere van, ami kulturális hátterére és környezetére épül. Természetes, hogy különbözô stílusok és szervezetek fejlôdtek ki. Segített megérteni ezt a sok utazás az egész világon keresztül, amelyek során kapcsolatba kerültem rengeteg különbözô emberrel, hellyel és kultúrával. Úgy gondolom, hogy az jó, ha egy tanuló sok különbözô oktatótól tanul, és sok különbözô dojoban gyakorol.

Ennek ellenére azt is hiszem, hogy életbevágóan fontos gyakorolni az alapvetô aikido technikákat. Nem feledkezhetünk meg gyakorlásunk forrásáról.

Az ember életében rendszerint eljön az idô, amikor eltöpreng a gyökerein és az örökségén. Úgy gondolom, hogy mindônknek fontos az Alapító technikáinak tanulása, miközben a saját aikido-utazásunkon vagyunk. A forráshoz a legközelebbi kapcsolatunk az Alapító, Ueshiba Morihei, és hozzá a legközelebbi kapcsolat az Iwama Dojo. Fontos az aikido közösség számára hogy minél több ember felismerje, hogy gyakorlásunk gyökerei az Alapítótól származnak. Fontos, hogy hibátlanul adjuk tovább az Alapító nagy vállalkozását és sikerét -- még akkor is, ha csak egy ember teszi egyszerre.

Ebbôl az okból tartom a fényt a világítótoronyban fényesen ragyogni Iwamában. Ezért nincsen szabadságom. A szabadság helyett rendeltetésem van -- és én méltányolom ezt. Élve és jól tartani az Alapító dojoját ez az amiért érdemes élni.

Homma Gaku Sensei: Tudom, hogy nagyon régen volt, de elmesélné nekünk milyen volt amikor uchi deshi volt az Iwama dojoban?

Saito Morihiro Sensei: 1946-ban léptem be az Iwama Dojoba. Ez éppen azután volt, hogy Japán elvesztette a háborút, és nem sok elérhetô forrás maradt; nagyon ínséges idôk voltak. Iwama városában születtem és nevelkedtem, és 18 éves koromban léptem be a dojoba.

Nem sokkal késôbb néhányan az Alapító uchi deshijei közül Iwamába jöttek a Hombu Dojoból. Shioda Gozo [a Yoshinkan Aikido Alapítója] beköltözött hattagú családjával (ami egy kicsit meglepett). Körülbelül két évig maradtak. Tohei Koichi [a Ki Aikido Alapítója] szintén megérkezett, körülbelül azután, hogy leszerelt a hadseregbôl. Emlékszem, kíváncsi voltam, hogy vajon a háború keménnyé és erôssé tette-e ôt. Akkor hagyta el a dojot, amikor megnôsült. És volt még két másik tanuló, akik velem egyidôben lettek uchi deshik. Az egyik azóta területi oktatási igazgató lett, a másik most a Diet [a japán törvényhozó testület, parlament -- a fordító] tagja. Én vagyok az egyetlen, aki még mindig Iwama körül lézeng! [Nevetés]

Nehéz elképzelni, hogy hogyan nézett ki akkor Iwama. Ahol most házakat látsz, ott hatalmas ôserdôk voltak. Egy út sem volt lekövezve, és ha esett, néhány bokáig érô sártengerré változott. Geta-t [fa saru] hordtunk az aljából kiálló egyetlen léccel, mert a sár beleragadt volna a normál két léces geta lécei közé, túl nehézzé téve azt. Az egy léces geta jobb volt a sárban járni -- és száraz földön hasznosak voltak az egyensúly és az összehangoltság fejlesztésére!

Nagyon kevés villanyáramot használtunk, kiváltképp a dojot környezô területeken. Éjjel olyan sötét volt, hogy ha valaki odament és belecsípett az orrodba, nem láttad hogy ki volt az! Mivel az Alapító kiemelkedô tagja volt a közösségnek, neki megvolt az a kitüntetés, hogy volt villanyáram a környezetében. A dojo sugárzó fényeinek és a környezô sötétségnek az ellentéte éjjel mágikussá tette a helyet. Késôbb, amikor az én házam felépült, kihúztuk a villanyvezetéket az Alapító házától az én házamig is. Akkoriban meglehetôsen fényûzônek tartották ezt.

A városbeliek azt gondolták, hogy Ueshiba-san dojojában egy kicsit különös dolgok történnek. Például sok meghökkent tekintetet okozott ahogyan mi, uchi deshik öltözködtünk, amint keresztülmentünk a városon. Keiko gi-t (rongyos és foltozott gallérral), fakó hakamát (sokkal rövidebbet mint a maiak, körülbelül bokáig értek), és batikolt mintákkal díszített haori-t (rövid kimono kabát) viseltünk. Vas jo-kat hordoztunk, hogy a karunk erôsebb legyen, és forgattuk vagy zajosan magunk mögött húztuk ôket ahogy sétáltunk. Ismert, hogy a városiak azt mondták hogy semmiképpen sem engednék a fiaikat Ueshiba-san otthonába. Fenyegetésként a szülôk úgy intették csökönyös fiaikat, ha nem fejlôdnek, Ueshiba-sanhoz küldik. [Nevetés] Ban kara-nak [csiszolatlan/durva/nyers, huligán kinézetû csoport] hívtak minket. A helyi pletykákat hallva az Alapító mosolyogva figyelmeztetett minket, hogy ne rémisztgessük túlságosan a városiakat.

Néhány évvel a háború befejezése után az élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. A város még mindig átmeneti idôszakban volt, és sok ember volt munka nélkül. Sokan csatlakoztak az Iwama dojohoz, új esélyt keresve az életben. Bár volt a dojonak kertje, mégis hamar több lett az etetnivaló száj, mint amennyit el tudtunk látni. Az Alapító elküldte az új uchi deshiket, hogy törjék fel a környezô mezôket, hogy aztán be lehessen ültetni azokat a területeket. A mezôket sûrû bambuszligetek borították, amelyek gyökérszövevényének hálója az irtást rendkívül nehéz munkává tette. Néhányan az új tagok közül úgy döntöttek, hogy a munka túl nehéz, és csapatokba verôdve eltûntek az éjszakában. A munka számomra is nehéz volt. De még ha el is akartam volna szökni, nem lett volna hova mennem, mivel Iwamában születtem és ott is nôttem fel. Tény, hogy még máig sem hagytam el! [Nevetés] A mezô-írtó incidens után az Alapító nem nagyon utasította az embereket ilyen nehéz munkára.

A dojoban azon a területen ahol most bokkennel és joval gyakorlunk, az Alapítónak és feleségének volt a saját kertje. A többi nagyobb szántóföld burgonyával, földimogyoróval és rizzsel volt beültetve. Ekkortájt volt egy kis kertem, amit hobbiból gondoztam. Csak néhány kiválasztott uchi deshinek engedték meg, hogy a kertben dolgozzanak. Tulajdonképpen a legtöbb uchi deshinek kimondottan meg volt tiltva, hogy dolgozzon a kertben. Mert amikor mégis megtették, csak több munkával lehetett rendbe hozni a kárt, amit csináltak. [Nevetés]

Az utolsó uchi deshi, aki a kertekben dolgozott, te voltál, Homma-kun, és az Alapító háztartási alkalmazottja, Kikuno-san. Emlékszem rád, ahogy egy köteg zöldséggel a hátadon a tokiói Hombu Dojoba indultál az Alapítóval, mint otomo-ja [asszisztens, kísérô]. Az Alapító halála után már nem volt más uchi deshi, aki kimondottan a kertekben dolgozott volna.

Homma Gaku Sensei: Én is emlékszem. Akkor 17 éves voltam.

Kemények voltak azok a napok. Miután az Alapító befejezte a napi reggeli szertartását, elkísértem a kertbe hogy leszedjük a zöldségeket a napi étkezéshez, és ha volt többlet, a Hombu Dojoba vittük Tokióba.

Ha már szóba került a Hombu Dojo -- Sok cikket és könyvet olvastam az aikido történetérôl, amit Hombu uchi deshik írtak. De amikor Tokióba kísértem az Alapítót, nem laktak uchi deshik a Hombu Dojoban. Meg tudná világosítani ezt számomra?

Saito Morihiro Sensei: A háború végén sok uchi deshi élt a Hombu Dojoban. Többnyire azok az emberek nagyon öregek, vagy már meghaltak. Miután a háború befejezôdött, az Alapító fôként Iwamában élt, és csak különleges alkalmakra vagy ünnepségekre ment Tokióba. . . .

Sokan a tanítványok utolsó generációjából, akik az Alapítónál tanultak, azt mondják, hogy az uchi deshijei voltak, de tulajdonképpen csak 2. vagy 3. danos shidoin-ok [segédinstruktor] voltak a Hombu Dojoban. A legtöbb körülbelül kétszáz dollárnak megfelelô havi fizetést kapott, olcsó lakásokban laktak közel a dojohoz, és csak gyakorolni jöttek a dojoban. Ezek a kayoi deshi-k [tanítványok, akik a dojon kívül élnek], nem viselték gondját az Alapítónak. Ukezésen kívül a kayoi deshi-ket nem engedték a közelébe. Az Alapító parancsolta ezt a sok tiszteletet. Sokan most azt mondják, hogy közel voltak az Alapítóhoz, de valójában nem így volt. Az Alapító életének a végén, nem sokkal a halála elôtt, még a magas fokozatú shihanok is csak üdvözölhették, de nem voltak abban a pozícióban, hogy beszélgethessenek vele. Az Alapító nem akart sok embert a közelében, és igazán kevesen voltak, akik személyesen viselték gondját.

Homma Gaku Sensei: Amikor azokról beszélünk, akik gondját viselték az Alapítónak a magánéletében, nem felejtkezhetünk meg az ön feleségérôl sem. Beszélne róla egy keveset?

Saito Morihiro Sensei: 1951-ben az Alapító feltörte a földet, ahol most a házam áll. Együtt építettük ezt a házat. A kertben van egy gesztenyefa, amit az Alapító ültetett.

Amíg uchi deshi voltam, közismert volt, hogy az Alapítót látogatom. A baba-m [a feleség vagy nagymama beceneve] nem volt az Alapító tanítványa, és így ô nem volt ez alatt a kötelezettség alatt. De ô keményebben dolgozott az Alapító és a felesége körül, mint ahogy én valaha is. Minden nap dolgozni jártam, így nem voltam mindig a dojonál. Baba napi 24 órán át viselte gondjukat 18 éven keresztül. Olyan jól végezte a dolgát, hogy ha valami oknál fogva nem tudott volna ott lenni, az Alapító felesége, Hatsu bajban lett volna azt sem tudva, hogy mi hol van.

Egyszer Hatsu megbetegedett, és nem tudott beszélni. Baba a szájáról olvasva a szavakat megértette, hogy mit próbált mondani. Hát ilyen sok idôt töltött velük.

Elôléptetéseket kaptam és elismerték a teljesítményeimet a Hombu Dojoban, de baba az a személy, aki a legtöbb megbecsülést érdemelné, mivel ô látta gondját az Alapítónak és feleségének. Csak baba tudott beszélni az Alapítóval közvetlenül, tanácsot adva neki és felajánlva neki a véleményét.

Az Alapító gondozásán kívül még gondoskodott a családunkról is, és számtalan uchi deshirôl az évek során. Nagyra értékelem a feleségemet.

Homma Gaku Sensei: Nagyon jól emlékszem a feleségére. Mindig tudta, hogy mikor kell megjelenni egy nagy színültig telt rizses tállal. Amint mondta, ha az Alapító mérges volt, és az ön felesége megjelent, az Alapító hangulata csodálatos módon átváltozott egy boldog gyermekére. Ez mindig ámulatba ejtett.

Saito Morihiro Sensei: Az Alapító betegségének hatásai közvetlenül a kórházba (Tokióba) menetele elôtt voltak a legrosszabbak. Mind nagyon bánkódtunk miatta, de nehéz volt közel kerülni hozzá. Szomorú volt a nagy harcmûvészt a végéhez közel látni.

Ez nehéz idô volt neked is, Homma-kun, mivel személyesen te gondoskodtál róla. Az Alapító hangulata a legjobb esetben is kiszámíthatatlan volt. Ha rossz volt a hangulata amikor beléptél, megkaphattad a haragját. Életének utolsó évében senki sem látogatta meg az Alapítót Tokióból, mert ôk nem akartak ebbe belekeveredni???. Nagyon magányos és viharos idô volt ez az Alapítónak. Nagyon nehéznek kellett lennie számodra is, Homma-kun és Kikuno-san számára is, mivel olyan fiatalok voltatok.

Homma Gaku Sensei: Ez nehéz idôszak volt. Lehet azért, mert olyan fiatalok voltunk, az Alapító kellemesen érezte magát velünk és beszélgetett velünk, még a véghez közelítve is.

A legutóbbi eseményekhez fordulva, Sensei, mit gondol az itteni, denveri kurzusról?

Saito Morihiro Sensei: Elôször meglepôdtem, hogy több mint 300 ember jelentkezett a teljes 3 napos kurzusra. Ez meglehetôsen sok! Jó volt látni egy kurzust, ahol nem az "édesség" ajánlata, mint mondjuk a vizsgák, stb., növelte a jelenlétet. Hogy egy független dojo, mint a Nippon Kan ilyen sok tanulót tudott idevonzani egy kurzussal a világ minden tájáról, ez nagyon jó. Ahogy értesültem, több mint 17 különbözô szervezetbôl, és más független dojokból. Nagyon elégedett vagyok, hogy ilyen sokan jöttek. Azt hiszem, hogy az Alapító is nagyon boldog a mennyekben.

A harcmûvészetek közössége, közöttük az aikido közössége egy olyan jövô elôtt áll, ahol egyre több és több csoport válik függetlenné -- különösen az Államokban és Európában. Az Alapító szervezetének, az Aikikainak figyelnie kéne erre. Hiszem azt, hogy a szigorúbb szabályokra és minél több korlátozásra összpontosítás helyett bölcsebbek lennének, ha elismernék és megbecsülnék a független szervezeteket. Ez egyengetné az útját egy erôsebb kapcsolatnak és szilárdabb jövônek.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a hovatartozást vagy a stílust, az csodálatos lehetôséget kínál arra, hogy szimpatikus emberek összegyûljenek, mint ahogyan ez a kurzus is szemlélteti. Az Alapító szeretet és harmónia filozófiája nyilvánult meg ezen a denveri kurzuson. Boldogan elutaznék bárhova, hogy ilyen összejövetelen oktathassak. Ez az én küldetésem.

Te, Homma-kun, nem tartozol sem az Aikikaihoz, sem az Iwama-stílusú aikidohoz. De ez nem probléma. Egy olyan független dojo, mint a Nippon Kan össze tudott gyûjteni több mint 300 embert, és ez olyan valami, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A tanítványaidnak büszkének kell lenniük a dojod egyéni rendezvényeire -- és a hírnévre, amit a közösséghez való hozzájárulásoddal szerzett. Nem hiszem, hogy szükséges volna a dojod teljesítményét átadni egy másik szervezetnek.

Négyszemközt, remélem, hogy továbbra is tanácsadója és támogatója lehetek a Nippon Kannak. Ahogy elôre látom az egyre több független dojot a jövôben, követnivaló jó példaként akarom állítani a tiédet a többiek elé. Nagy elvárásaim vannak a szerepedtôl, mivel ez egy megalapozott független dojo.

Homma Gaku Sensei: Nagyon köszönöm, Saito Sensei.

Saito Morihiro Sensei: A kurzus lefolyása alatt hallottam az embereket ilyesmirôl beszélni, hogy "Az Iwama-stílusú aikido sokkal felhasználóbarátabb, mint ahogy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy Saito Sensei stílusa sokkal szigorúbb és ridegebb."

Jelszavam a tanításban, hogy a gyakorlás boldog legyen, tisztán szemléltesse a napi leckét, hogy a tanítványok teljesen megérthessék és hazavihessék magukkal. Természetesen mindig biztonságos gyakorlást akarok balesetek és sérülések nélkül. Amíg tanítok, és úgy érzem, hogy a magyarázatom hosszadalmas, megkérem a tanítványokat, hogy üljenek kényelmesen. Ha a helység zsúfolt, a hátsó embereket arra kérem, hogy álljanak fel, hogy lássanak. Próbálok körbejárni a teremben, hogy mindenkinek esélye legyen tisztán látni. A magyarázataimat lassan és tisztán csinálom. Nem érdekem az ukékat csak dobálni vadul a levegôbe.

Csak ebben az évben háromszor utaztam a tengerentúlra. Mindent összevéve, Japánon kívül 50-szer tartottam kurzust. Becsületszavamra nem tudom, meddig leszek még képes folytatni a tanítást az egész világon. Ha az egészségem továbbra is jó marad, úgy érzem folytatnom kell a küldetésemet mintegy ajándékként az Alapítónak.

Nagyon boldoggá tesz, hogy csodálatos tanítványaim vannak, és aktívan tanítanak és gyakorolnak az Államokban és az egész világon. Megbízok a tanítványaimban hogy továbbviszik az akaratomat és filozófiámat. Az erôfeszítéseiknek köszönhetôen az egész világról utaznak emberek Iwamába, hogy uchi deshiként gyakoroljanak.

Ritkán, de értesülök tanítványokról, akik Iwamában tanultak, és amikor visszatértek a saját országukba, csak problémákat okoztak más aikido csoportoknak. Nagyon nyugtalan vagyok emiatt, mert ezek az emberek nyilvánvalóan nem értették meg teljesen az oktatást Iwamában. Megörökítik a félreértéseiket, elferdítve az Iwama-stílusú aikidot a többieknek. Sosem volt ez a célom. Nagyon fontos, elsôdleges prioritással, hogy simán dolgozzunk másokkal az aikido közösségén belül, és baráti alapokon.

Mostanában az otomo-mmal utazok, de voltak idôk, amikor egyedül utaztam. Egyszer, amikor megérkeztem a repülôtérre az Államok északnyugati részére, nem várt rám senki sem. Mivel nem beszélek angolul, ez nagy probléma volt! Szerencsére egy japán turistacsoport járt arra, és hozzájuk csapódtam, hogy kijussak a repülôtérrôl. [Nevetés]. Nem felejtem el azt a sok idôt, amíg a rizsfôzômet hordoztam a táskámban, magamnak fôzve utazás közben. Sosem képzeltem, hogy Homma-kun házában ülhetek japán ételt fogyasztva Denverben, Colorado államban.

Homma Gaku Sensei: Ez megtiszteltetés és öröm volt számomra, Sensei. Nagyon szépen köszönöm.

* * *

Denverbe érkezése után az egyik elsô kérdése Saito Shihannak az volt: "Milyen technikát kellene tanítanom ma este?" Minden edzés után megkérdezte vajon a lecke megfelelô volt-e és vajon egy bizonyos technika sorozat megfelelô lesz-e a következô edzésre. Nagy hatással volt rám a komoly és profi stílusa.

A gyakorlás után a várószobában Saito Sensei megköszönte mindenkinek a jelenlétét és gyümölccsel, frissítôvel kínálta ôket. Öröm volt nézni az ilyen melegséget és kedvességet egy méltóságteljes pozícióban lévô embertôl. A nagylelkûség hangulata uralkodott körülötte az egész kurzus alatt.

A zárófogadás alatt elkísértük Saito Senseit a mosdóba és vártunk a csapnál hogy adjunk neki törölközôt, hogy megtörölhesse a kezét. Meghatódtam, amikor láttam, hogy gondosan rendbeteszi az összefröcskölt csapot, mintegy szívességbôl a következô használóknak.

Elkísértem Saito Senseit, a fordítóját, az otomo-ját, és más vendégeket San Franciscoba hogy onnan induljanak Japánba. Mielôtt a repülô leszállt San Franciscoban, láttam, hogy Saito Sensei kivette a (légbeteg) zacskót az elôtte levô szék zsebébôl. Aggódtam, hogy nem érzi jól magát. De csak arra kért meg mindnyájunkat a kíséretében, hogy van-e valami eldobnivaló szemetünk, és összegyûjtötte a szalvétáinkat és csomagolópapírokat a zacskóba, és aztán visszarakta szépen a zsebbe maga elôtt. Azt mondta, hogy ez könnyebbé teszi a munkáját annak, aki a repülôt takarítja.

Saito Sensei meggyôzôdhetett róla, hogy az otomojának jól viselték gondját, mégis felajánlott neki egy adagot a saját élelmébôl. Ügyelt még az egyik tanítványomra is, aki mint sofôr segített San Franciscoban, megragadta a kezét és diszkréten belerakott egy jelképes kokoro zuke-t [hálapénz] a tenyerébe.

Saito Sensei vezetôi szerepe az egész aikido társadalomban egy teljes élettartamnyi kemény munkával és igyekezettel épült fel. Ô egy igazi bujin [harcmûvész]. Az emberiessége, kedvessége, és gondossága mély nyomot hagyott emlékezetemben -- ahol engem az Alapító, Ueshiba Morihei privát oldalára emlékeztet.

Ahogy keresztülsétáltunk a zsúfolt reptéri várón, visszagondoltam egy alkalomra, amikor az Alapítóval sétáltam keresztül a tömött állomáson Uenoban, Japánban. Ahogyan sétáltak, nagyon egyforma volt.