ATM: Sensei, gyermekként kezdte el tanulni az aikidot Franciaországban?

Sensei: Igen. Tizenegy voltam, és judot gyakoroltam. Abban az idôben nem voltak gyermek csoportok a judoban. Szóval, elég nehéz volt. A judo órák után aikido volt -- talán három vagy négy ember járt. Hallottam, hogy az aikidoban nem szükséges erôsnek lenni; még kis krapekok is eldobhatnak egy erôs embert. Így megkérdeztem, hogy megpróbálhatom-e. Az aikidosok azt mondták, hogy OK. Boldogak voltak, hogy van egy új tagja a csoportnak.

Elsô tanítóm Tavernier Sensei volt. Két vagy három hónap múlva -- 1964-ben, azt hiszem -- Nakazono Sensei Párizsba jött, és nála kezdtem el tanulni. Akkoriban aikidot tanított -- és egy kevés kotodamát, de többnyire aikidot.

ATM: Lássuk csak jól értem-e. Ekkor Nakazono Sensei volt Párizsban, és Tamura Sensei Marseilleben?

Sensei: Abe Sensei jött elsônek Marseillebe. Amikor Nakazono Sensei Marseillebe érkezett, Abe Sensei ráhagyta a dojot és visszament Japánba. Azután mikor Tamura Sensei eljött Japánból, Nakazono Sensei átadta neki a dojot, és Párizsba ment. Nakazono Sensei, Noro Sensei, és Tamura Sensei egyszerre tartózkodtak Franciaországban.

ATM: Nakazono Sensei tanítványaitól hallottam, hogy nagyon szigorú volt. Így emlékszik ön is?

Sensei: Abban az idôben Nakazono Sensei nagyon-nagyon fontos mester volt számomra. Nem emlékszem, hogy szigorú volt-e. Csak arra emlékszem, hogy nagyon karizmatikus egyéniség volt. Nakazono Sensei sok harcmûvészetet tanult, közöttük judot és karatét. Nem hiszem hogy sokáig tanult aikidot, de úgy tûnt, hogy O-Sensei megbízott az ô tanításában -- és a képességében is az emberi kapcsolatok kezelésében. Nakazono Sensei nagyon jó követe volt az aikidonak.

Nakazono Sensei tanítása félig aikido és félig szellemi dolog volt. De ha az aikido tanulását választod, fizikai tevékenységet választol; máskülönben választhatnád a festést vagy a meditációt is. Elôször meg kell gyúrni a tested, mint a kenyeret, hogy érezd a mûvészetet. Amikor 16 vagy 17 éves vagy, nem elég azt hallanod, hogy az aikido szeretet; ez nem jelent számodra semmit. Ezért mentem Japánba.

ATM: Sokan aikidoztak akkoriban?

Sensei: Igen. Sokan, de különbözô csoportokban. Körülbelül 800 ember volt az Aikikai csoportjaiban, amelyek Nakazono és Tamura Senseijel álltak kapcsolatban. Ez volt az Association Culturelle Francaise d'Aikido (ACFA). És 2,000 vagy 3,000 ember volt a judo Szövetségben Mochizuki Senseijel. Amikor Japánban voltam 1975 körül, a csoportok egyesültek. Az Aikikai csoport "megette" a többit, és így lett belôle a Union Nationale d'Aikido (UNA).

ATM: Az UNA a jelenlegi aikido szervezet Franciaországban?

Sensei: Nem, az UNA végül is megint szétszakadt, és ma már nem létezik. 1981-ben jött a javaslat, hogy az aikidosoknak ki kéne lépni a Judo Szövetségbôl. Jó volt a Judo Szövetségben, mert nagyon kényelmes volt. Volt dojonk és tatamink és pénzünk, meg minden. De egy kis csoport Tamura Sensei vezetésével több felügyeletet akart. Néhány ember úgy gondolta, hogy jobb volna ha az aikido külön lenne, ha volna Aikido Szövetség. Tamura Sensei megkérdezte "Ha én kilépek a Judo Szövetségbôl, követtek engem?" Kezdetben, majdnem mindenki azt mondta, hogy "Igen." Azonban még mielôtt elhagytuk volna a Judo Szövetséget, egyértelmûvé vált, hogy már el van döntve, hogy ki lesz az elnök, a titkár, és a többi. Úgyhogy a fele társaság megtagadta a kilépést, mivel az új szövetségnek ez az elôre elrendezett struktúrája volt. Így két szövetség lett: a Federation Francaise Libre d'Aikido (FFLA) és a Federation Francaise Aikido, Aikibudo és Affinitaires (FFAAA).

Tehát 1981 óta két nagy szövetség van Franciaországban. A két szövetség mérete körülbelül ugyanakkora (talán a miénk 2,000 vagy 3,000 emberrel nagyobb), és együtt körülbelül 50,000 ember gyakorol. Beszélünk egy új szövetség alakításáról, és ebben az évben lehetséges, hogy újból egyesülünk.

Franciaország helyzete sok mindenben különbözik az Államokénál: az aikidot törvény szabályozza. Van francia dan bizonyítvány és francia oktatói diploma. Franciaországban nem az Aikikai danvizsga a fontos megbízólevél, hanem a francia diploma. Tanítani a francia kormányszövetségtôl származó, legalább nidan fokozatú diplomával lehet. Bizonyos tekintetben ez az intézkedés nem rossz, mivel ellenôrizni tudjuk, hogy ki akar tanítani. Ez a politikai helyzet a francia aikidoban.

ATM: Úgy gondolom, hogy sok aikido mester látogat Franciaországba a világ más részeibôl.

Sensei: Saotome Sensei jár Franciaországba. És minden évben a szövetségünk vendégül látja Endo Senseit, Nishio Senseit, és Yamaguchi Senseit. Waka Sensei januárban jön.

ATM: A francia aikido politikája olyan komplikáltnak és zavarba ejtônek tûnik, mint az Államokban.

Sensei: Igen. A helyzet elég zûrös. Egyedül Tamura Sensei állandó tagja a Nemzetközi Aikido Szövetségnek (IAF), amelyet az Aikikai Hombu Dojo hozott létre. Bár, Tamura Sensei szövetsége nincs elismerve a Hombu Dojo, az IAF, vagy az Európai Aikido Szövetség által. A mi szövetségünket elismeri az IAF, mivel csak egy szövetséget ismer el országonként.

Csak két ember van Franciaországban, aki Aikikai fokozatot adhat: Tamura Sensei és én. Úgyhogy ez nagyon érdekes, hogy az ô szövetsége nincs benne az IAF-ban. Úgy tûnik az IAF nem jelent semmit.

Nagyon tisztelem Tamura Senseit. Barátok vagyunk. És nem értek egyet a Hombu Dojo álláspontjával. Ha a Hombu Dojonak választani kéne, azt hiszem Tamura Sensei jobb volna nekik, mert ô egy híres Hombu shihan. Annak ellenére, hogy boldog vagyok mert a Hombu Dojo elismerte a szövetségemet, úgy találom nagyon nehéz elfogadni ezt a helyzetet.

ATM: Az elôbb azt mondta, hogy már beszélnek egy új szövetség alakításáról a most létezô francia szövetségekbôl. Ez az egyesülés tisztázná a dolgokat?

Sensei: Úgy gondolom, ha egyesülnénk, az megoldana sok európai problémát.

Jelenleg Európában az Aikikai csoport nagyon kicsi. Például Németországban öt vagy hat szövetség van, és ebbôl csak egy tagja az IAF-nak. Az Aikikai csoportban körülbelül 2,000 ember van, ami nagyon kevés a közel 20,000 német aikidoshoz képest.

Ugyanez a probléma Olaszországban is. Az Aikikai csoport körülbelül 3,000 tagot számlál, de az összes aikido tanítványok száma sokkal nagyobb. Spanyolországban és Angliában is szintén nagyon kicsik az Aikikai csoportok.

A múltban -- 20 vagy 30 évvel ezelôtt -- minden nemzet szövetségének egy oktatója volt. Amíg 100 fôs csoportok voltak, ez a rendszer jó volt. De mikor már 5,000 vagy 10,000, akkor elképzelhetetlen. Egy tanító nem felügyelhet mindenre egy országban. Néha úgy tûnik, az Aikikai nem tudja ezt megérteni.

Ha meg tudjuk oldani a problémánkat Franciaországban -- ha létre tudunk hozni egy új erôs szervezetet -- ez hasznos lesz a többi ország számára is, mert nem folytathatják és nem növekedhetnek tovább a mostani felépítésben.

ATM: Az új rendszer, amit elképzelt, az Aikikai Hombu Dojo alatt maradna?

Sensei: Nem tudom pontosan. Nem úgy tûnik, hogy a Hombu Dojo vezetése látná a problémák megoldását.

Az utolsó kongresszuson Tokióban, Yamada Sensei hangot adott annak a véleménynek, hogy nem jó ha csak egy akkreditált szervezet van országonként. Ô tudja ezt, hiszen Amerikában sok különbözô csoport van, és nehéz azt mondani, hogy "Egy ország, egy hang."

Európában most nagyon könnyû utazni. Például Párizsból Londonba juthatsz három óra alatt kocsival. És nagyon könnyû Franciaországból Németországba menni. Körülbelül 5,000 tanítványom van Németországban. De az Aikikai szabályok miatt ott nem vizsgáztathatok, mivel nem én vagyok az Aikikai képviselô Németországban. Úgyhogy az emberek Franciaországba utaznak, hogy francia vizsgát tegyenek. Ez nem jó így. Talán a Hombu Dojonak meg kéne engednie néhány embernek, hogy bármelyik országban vizsgáztathasson. (Persze, még mindig adódnának problémák, mert a tanítóknak átfedô területeik lennének.)

ATM: Az Államokban a nem japán tanítók nincsenek elismerve mint shihan, még ha el is érték már a 6. dant. Ugyanígy van Európában is?

Sensei: Engem elismert a Hombu Dojo mint shihan, és azt hiszem még van egy vagy két francia shihan.

Már több mint 9 éve 6. danos vagyok. Aikikai fokozatokat adok 5. danig, és semmi probléma. Nagyon jó a kapcsolatom a Hombu Dojoval. Amikor Japánban voltam, körülbelül 1969-tôl 1976-ig, nem gondoltam, hogy elérhetem a 4. dant. Akkor a külföldiek nidanért és néha sandanért gyakoroltak. A yondan már másnak tûnt, mert itt már nem volt vizsga. Amikor megkaptam a 4. danomat, azt mondtam, hogy "A dolgok változnak!"

1976-ban visszatértem Franciaországba, és 1980-ban megkaptam az 5. danomat közvetlenül a Hombu Dojotól. Nekem úgy tûnt, hogy a Hombu Dojo egy újabb lépést tett meg. Abban az évben, amikor elôléptettek a 6. danra, az európai aikidokáknak találkozója volt Stockholmban. Nem voltam ott, de több japán tanító ott volt. És, természetesen a japán tanítók azt mondták, hogy "Szükség van egy japán shihanra Franciaországban." A franciák, akik ott voltak, megkérdezték, hogy "Minek kell nekünk a ti 6. és 7. danos oktatóitok? Itt van nekünk Christian Tissier, akinek megvan a 6. danja a Hombu Dojotól." Valaki megkérdezte, hogy "De Tissier shihan?" És Fujita Sensei, aki a Hombu Dojo fôtitkára volt, azt mondta, "Ha Tissier 6. danos a Hombu Dojotól, akkor shihan a Hombu Dojotól." Szerintem ez is egy újabb lépése volt a Hombu Dojonak.

Ahogy Chiba Sensei mondta, az aikido újjászülethet külföldrôl. Lehet hogy a külföldiek sokkal hûségesebbek a Hombu Dojohoz, mint néhány külföldön élô japán. Azt hiszem hogy az Aikikai és a japán aikido jövôje Amerika és Európa.

A fiatal emberek Japánról álmodnak -- nagyon híres tanítókról. Majdnem olyan mint egy álom. A mi dolgunk ezt az álmot életben tartani. Hombu Dojo dolga az álmot kézzelfoghatóvá tenni.

ATM: Úgy gondolja, hogy a Hombu Dojo instruktorainak minôsége változóban van?

Sensei: A múltban sok nagyon jó tanító, nagyon erôs jellem fejlôdött a Hombu Dojoban -- Tada Sensei, Tamura Sensei, Yamada Sensei, és mások. Tulajdonképpen ezek az emberek egy elit réteg voltak.

Mostanában nem könnyû a Hombu Dojonak ilyen elitet nevelni, mert az igazi tehetségeket igen nehéz magukhoz vonzaniuk. Ma egy tehetséges fiatal japán férfi szerezhet állást, barátnôt, és kocsit. A Hombu Dojo uchideshijének életszínvonala nem felel meg ennek a színvonalnak. Így könnyû megérteni, hogy miért döntenek úgy a tehetséges emberek, hogy valamelyik társasághoz mennek dolgozni, és a Hombu Dojoba csak gyakorolnak. (És tiszteletben kell tartani a bátorságát és áldozatát azoknak, akik ennek ellenére uchideshik lesznek.)

Talán azt kellene mondaniuk [mármint az elitnek] a fiataloknak, "Ha elkezdesz aikidozni, végig kell menned egy nagyon kemény kiválasztási folyamaton. Jónak kell lenned az aikidoban, okosnak kell lenned, személyes varázzsal kell rendelkezned. Ha megvannak ezek a képességeid, és uchideshi maradsz, akkor majd egy társadalmi elit tagjává válsz." Talán csak amikor 22 vagy 23 évesek lesznek, akkor tudnak választani, hogy mondjuk doktorok, vagy aikido tanítók legyenek. Talán akkor jönnének igazán tehetséges emberek az aikidoba. De nem ezt éreztem, amikor pár évvel ezelôtt Japánban jártam. Az Aikikai újsághirdetések útján keresett uchideshiket. Nem úgy gondolták, hogy azért van szükségük uchideshikre, hogy legyen egy elit. Olyan emberekre volt szükségük, akik a dojot fölsöprik. Ez a probléma. Lehet hogy az Aikikainak egy jó menedzserre van szüksége, aki gondozná az arculatukat, talán valakire az aikidon kívülrôl.

ATM: Úgy gondolja, hogy az Aikikai új shihanokat küld majd ki a Hombu Dojoból, ha a külföldön oktató idôsebb shihanok visszavonulnak?

Sensei: Nem tudom, hogy mit fognak csinálni. Talán néhány shihan a Hombu Dojoból külföldre akar menni. De úgy hallottam, hogy az Államokban például, néhány szervezetnek nagyon jó 5. danos tanítványai vannak. A Hombu Dojo nem tud 8. danos instruktorokat küldeni, és ha 6. danosokat küldene, azzal azt sugalmazná, hogy az amerikai aikido nem igazán jó. Ha neked vannak 5. 6. danos tanítványaid, és a Hombuból küldenek valaki mást ugyanilyen fokozattal, az azt jelenti, hogy a te tanítványaid valamiben hiányosak.

Természetesen a Hombu Dojonak nagyon fontos szerepe lesz külföldön az aikido jövôjében. Van néhány nagyon-nagyon jó fiatal tanító a Hombuban. Nagyon ügyesek, megértik a külföldi állapotokat, és nagyon jók a kapcsolataik. Más a magatartásuk mint néhány idôsebb shihannak. Amikor külföldre mennek, például, nem játsszák az O-Senseit. Nagyon barátságosak az emberekkel, nagyon közvetlenek. Nem dinoszauruszok. Megvan a technikai képességük, és jóval több. Ez az új generáció fog új dinamizmust vinni az aikidoba.

ATM: Milyen volt Japán, amikor 18 évesen ott járt?

Sensei: Amikor Japánba érkeztem, semmi elképzelésem nem volt, hogy milyen lehet Japán. Senkit sem ismertem ott. Yokohamába érkeztem délután 3-kor. Ahogy kiszálltam a hajóból, azonnal a Hombu Dojoba mentem. Este 7-kor edzésre mentem, és gyakoroltam. (Azt hiszem Saotome Sensei tartotta az edzést.) Edzés után kint aludtam egy padon. Egy 18 évesnek ez nem jelentett problémát.

Másnap elmentem a 6:30-as reggeli órára, és itt láttam a Doshut elôször. Iriminaget csinált, és úgy gondoltam, "Ez a pasas nem nagyon jó." Nem úgy csinálta, ahogy én láttam elôtte. Ez egy nagy probléma az aikidoban. Ha nem azt látod, amit már láttál elôtte, úgy gondolod, hogy nem jó. Négy vagy öt hónapig a Doshu mozgása furcsa volt számomra, de természetesen a gyakorlás megváltoztatta ezt.

Ekkor, 1969-ben, nem volt sok külföldi a dojoban. Terry Dobson volt ott, és Stan Smith, és Bud Wheeler. Bud Wheeler a nagyon erôs ember benyomását keltette bennem. Gyerek voltam még, de ô már kész férfi -- talán 30 éves lehetett. Ez egy nagyon jó kép abból az idôbôl.

Talán mert fiatal voltam, az emberek nem tudták ki vagyok. Bizonyos tekintetben nagyon tartózkodó voltam, és nagyon nehéz volt kapcsolatot kialakítanom az aikidosokkal.

Minden nap jártam a Doshu edzéseire. Úgy gondoltam, nem szeret, de tény, hogy ô is tartózkodó volt. Egy nap kihívott ukenak. Aztán, néhány hónap múlva már hetente egyszer -- aztán kétszer, aztán minden nap. Így minden nap a Doshu ukeja lettem.

ATM: Ekkor élt még O-Sensei?

Sensei: Igen, de sajnos nem láthattam.

ATM: Rögtön a dojoban kezdett el élni? Talált lakást?

Sensei: Egy nagyon szép padon aludtam egy hétig, de a rendôrség a parkban mondta, hogy nem maradhatok ott. Megmondtam nekik, hogy nincs helyem, senkim, semmim. Hoztak nekem egy takarót.

Késôbb a rendôrök elvittek egy diákotthonba. Néhány napig ott maradtam, és aztán megpróbáltam lakást keresni. Végül is pont a dojoval szembe laktam, szembe a Doshu házával. Volt kb. két és fél tatamim, hat hónapig maradtam ott.

ATM: Mit gondolt a családja, amikor Japánba akart menni?

Sensei: Megmondtam, hogy Japánba akarok menni, és azt mondták "OK, semmi probléma." De nem gondolták, hogy tényleg elmegyek. Dolgoztam egész nyáron, megvettem a jegyemet, és elmentem.

ATM: Japánban ki volt a legnagyobb hatással önre?

Sensei: Elmentem mindenkinek az edzésére, és jó kapcsolatban voltam sok oktatóval. De a Doshu volt a fô mesterem. Nagyon szerettem, és minden nap elmentem az edzéseire. Masuda Sensei, Endo Sensei, és Chihashi Sensei voltak a sempai-aim és tanítottak engem, de bizonyos tekintetben inkább barátok voltak, mint tanítók.

Nagy hatással voltak rám még Osawa Sensei és Yamaguchi Sensei -- bár Yamaguchi Senseit igazán nehéz volt megközelíteni.

ATM: Miért?

Sensei: Nem tudom. Egyszerûen nagyon nehéz volt. Úgy gondolom Yamaguchi Sensei, mint személyiség, nagyon különleges. Nagyon univerzális és nagyon emberi. Amikor vele beszélsz, még ha nem is tudsz japánul, kis idô múlva elfelejted, hogy japán, és megérted amit mond.

Találkoztam sok tanítóval, amikor még 25-35 évesek voltak, mikor még nagyon, de nagyon erôsek voltak. Amikor tíz év múlva láttam ôket, nehézkesek lettek, vagy gyengék. A hátuk vagy a válluk rossz lett. Azt mondtam magamnak, "Ôrültség öt évig erôsnek lenni és utána gyengének. A budo magába foglalja az életed megôrzését."

Yamaguchi Sensei most 70 éves, és Franciaországban járt múlt júniusban. Amit nagyon szeretek benne, az, hogy nagyon egészséges. Az emberek, akik látják, még akik húszas éveikben vannak, azok is, azt mondják, hogy úgy szeretnének mozogni, mint ô. Ennek ellenére Yamaguchi Sensei nagyon ellentmondásos.

ATM: Hogyan?

Sensei: Hát, néhányan azt mondják "Az ô technikája nem mûködik." De semmi sem mûködik az aikidoban. Semmi. Érti hogyan gondolom?

ATM: Nem. Kérem magyarázza meg.

Sensei: A yonkyo nem mûködik, és a nikkyo sem mûködik hacsak oda nem adom a karomat. Ez az az üzenet amit megértesz a mûvészetbôl, nem a technika. Senki sem erôs.

Úgy gondolom, hogy a harcmûvészet egy módszer megvédeni az életedet, a sértetlenségedet, a szabadságodat, és az emberek szabadságát a környezetedben. Kapcsolatba van a környezettel és az emberekkel való harmóniában éléssel. Vegyük Mike Tysont például. Nagyon erôs, de kétszer is kiütötték -- két lány. Mindig a rossz helyen van, rossz idôben. A budo megtaníthat, hogy mindig a jó helyen legyél a megfelelô idôben.

ATM: Azt akarja mondani, hogy Yamaguchi Sensei az aikidot filozofikusan közelítette meg?

Sensei: Nem. Yamaguchi Sensei sosem beszélt filozófiáról. Sohasem fogod hallani, hogy O-Senseire utaljon. Sohasem fogod hallani, hogy a ki-rôl, vagy a kokyu-ról beszélne. Ô nem beszél a filozófiáról, csak az alapokról, hogy mi az aikido, és a technika üzenetérôl.

ATM: Yamaguchi Sensei szerint mi az aikido?

Sensei: Az aikido szerinte az ideális egyén tökéletesítésének a kutatása.

ATM: Azt mondja Yamaguchi Sensei, hogy az egyén átformálása része a budonak?

Sensei: Igen. Azt hiszem, hogy a budo -- a budo szelleme -- nagyon fontos számára. A "budot" modern felfogásban értem -- egy nevelési módszer, néhány szabállyal.

A szabályok nagyon fontosak, de az embereknek maguknak kell felfedezni ôket. A jó tanító felfedezteti veled a szükséges szabályokat, hogy harmóniában folytathasd az életed az emberekkel. A rossz tanító uralkodik, vagy értelmetlen szabályokat hoz.

Ha mindig sikeres vagy a budoban, nincs miért folytatnod a tanulást. Így, én úgy gondolom, a budoban néha kudarcot kell vallanod, és el kell ismerned, hogy kudarcot vallottál. Legközelebb újra esélyed lesz a dolgokat jobban csinálni. A versenyben nincs meg ez az új lehetôség; ha veszítesz, várnod kell egy másik bajnokságra. De a budo gyakorlásában, az aikido gyakorlásában, nincs verseny. Mindig van egy új esélyed.

Az aikidoban mindig az ideális mozdulatot akarjuk megcsinálni. Valaki nagyon jól, határozottan támad, és megpróbálod az ideális mozdulatot végrehajtani. Természetesen nem mûködik. Úgyhogy megcsinálod újra -- újra megpróbálod megcsinálni az ideális mozdulatot. Megint kudarcot vallasz. Az aikidoban végre akarjuk hajtani a legszebb technikát, és mégsem sikerül. Ennek ellenére az a cél, hogy a legtökéletesebben csináljuk a technikát. Ez az amire mindig emlékeznünk kellene, de nagyon könnyen elfelejtjük.

Volt egy Hans Menling nevû festô, aki sohasem írta alá a festményeit. Csak annyit írt, "Ez a legjobb képem." Jezsuita kollégiumba jártam, és minden nap be kellett írni a jegyzetfüzetünkbe, hogy "Ez a legjobb." Azt gondolom, az aikido ugyanilyen: meg kell próbálnod a lehetôségeidhez képest a legjobban csinálni -- természetesen nem a lehetô legjobban, hanem a saját lehetôségeidhez mérten.

ATM: Tehát a technikák eszközök az átformálásunkhoz?

Sensei: Igen, pontosan. Eszközök. A technika a mechanikus szerkezet.

Ha a budot választjuk, kell lennie valami oknak; egyébként valami mást választanánk. És az ok amiért az aikidot választjuk, a technika -- ez az amiért nagyon fontos.

A budoban van megtorlás -- büntetés. Egy valós küzdelemben a megtorlás a halál. Tehát a budoban mindig azt kell gondolnod, hogy valós büntetést kell elszenvedned. Nincs valódi életveszély, de úgy kell venned a gyakorlást, mintha volna. Szükségünk van a megtorlásra, a büntetésre, az agyunkban.

Ezért mondta O-Sensei, hogy aikido is ichi go ichi e. Úgy kell a technikát megcsinálnod, mintha elôször és utoljára csinálnád. És ha találkozol valakivel, ugyanez van: elôször és utoljára.

ATM: Úgy látja, hogy az aikido ebben a tekintetben különbözik más harcmûvészetektôl?

Sensei: Minden budonak ugyanaz a problémája. Az aikidoban könnyû azt mondani, hogy "Én vagyok a legjobb", mert nincsenek versenyek. Versenymûvészetekben, mint a karate és a judo, könnyû azt mondani, hogy "Én vagyok a legjobb", mert vannak versenyek. Ha megnyersz egy bajnokságot, te lehetsz a legjobb abban a pillanatban, a verseny feltételei mellett. De te leszel a legjobb holnap is?

ATM: Térjünk vissza a történetéhez. Amikor visszatért Franciaországba 1976-ban, mihez jött vissza? A régi tanítóhoz és a régi dojohoz?

Sensei: Nem. Amikor visszajöttem a régi barátaim a dojomhoz csatlakoztak, de mind elmentek egy hónap múlva. Amit tanítottam teljesen más volt, mint amit elôtte láttak.

ATM: Saját dojoja volt?

Sensei: Hát, nem. Kis helyeken kezdtem -- judo és karate dojokban. Késôbb, saját dojom lett Párizsban. (Párizsban most több mint 400 dojo van!)

1976 óta több mint ezer feketeövest oktattam. Most 500-an gyakorolnak a dojomban. Sok tanító jön minden hónapban tanulni.

ATM: Úgy tudom, hogy amikor visszatért Japánból, Yamaguchi Sensei önnel jött. Segített önnek az oktatás elkezdésében?

Sensei: Nem. Yamaguchi Sensei nem segíthetett, mert senki sem ismerte Franciaországban. Mentem sorban a dojokba, és megkérdeztem, hogy vajon nem volna-e néhány óra, amikor aikidot taníthatok.

ATM: Szóval ön tanított, nem Yamaguchi Sensei?

Sensei: Yamaguchi Sensei pihenni jött, vakációra. Csak be akartam mutatni Európának. Adott egy kétnapos kurzust Párizsban, de ez volt minden.

A legutóbbi párizsi kurzusán, múlt júniusban, majdnem 600 ember volt itt három napig. Európa minden részérôl jöttek.

ATM: A vizsgakövetelmények ugyanazok Franciaországban mint Észak-Amerikában?

Sensei: Nem tudom, hogy mik az elvárások Amerikában. Franciaországban nagyon-nagyon keményen dolgozunk a követelményeken. Mindenki számára tisztává próbáljuk tenni.

Párizsban két alkalommal van shodan vizsga évente, de körülbelül 200 ember vizsgázik minden alkalommal.

A shodan, nidan, sandan, és yondan vizsgák nemzetköziek. Együtt van mindenki, és nem tudod, hogy ki fog ítélkezni fölötted. Három bíró van Tamura Sensei csoportjából, és három a mi szövetségünkbôl, és mindônknek egyet kell érteni. Ez nem a legjobb rendszer, mert sok dolog van, amit nem tudsz megítélni, ha nem ismered az embert aki vizsgáztat. De olyan sokan tesznek vizsgát, hogy ezen nem sokat lehet segíteni.

ATM: Mit gondol, mit kapnak az emberek az aikido szövetségektôl és szervezetektôl? Miért van rájuk szükség?

Sensei: Nincs szükségünk szövetségekre, de jobb, ha vannak -- nem az emberek tanítását ellenôrizni, hanem hogy a dolgok biztonságban legyenek. És a szövetségek nagyon jók az aikido reklámozására is; mert a szövetségek nagyok, és van pénzük reklámra, hirdetésre. Bár ha nem volnának szövetségek, akkor is megélnénk.

ATM: Mit kíván az aikidonak? Mit szeretne ha történne ezzel a mûvészettel a jövôben?

Sensei: Egyre több és több embert akarok látni aikidot gyakorolni, de nem sietek. Ha a számokat akarjuk növelni, nagyon jó tanítókra van szükségünk -- minôségi tanítókra, akik képesek követnivaló példát mutatni. És szükségünk van emberekre -- mint ön az ATM-nél -- hogy jól kommunikálhassunk. Franciaországban nincs ilyen magazinunk, mint az ATM. Tíz évvel ezelôtt volt egy aikido magazin, de nagyon nehéz volt fenntartani. Úgyhogy nagyra becsülöm, amit az ATM-nél csinálnak.